Susie Orbach remek könyve a testről szól, meg mindenről, ami a testhez, testben létezéshez köthető: nevelés; étkezés; vékonyság-kövérség; normakövetés; plasztikai sebészet; testképzavarok; a test mint vagyontárgy és (morális) értékmérő; szexualitás; intimitás; virtuális identitások; kortárs vizuális kultúra és a vizuális kultúra hatása arra, hogy hogyan látjuk, lakjuk be, fogadjuk el (vagy inkább nem) a magunk és a másik emberek testét; meg még egy csomó minden.

Ahogy a kedvenc szakkönyveim általában, ez a könyv sem mond semmi olyat, amit eddig ne tudtam vagy éreztem volna – de ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mekkora egy zseni vagyok, hanem azt, hogy Orbach csupa olyan dologról ír, ami mindannyiunk életében jelen van és mindannyiunk életére hatással van. A szerzőnek ráadásul teljesen logikus és magától értetődő gondolatmenetei vannak, úgyhogy sosincs olyan érzésem, hogy kifacsarja vagy túlmagyarázza a valóságot.

Ami miatt szeretem az ilyesmi-féle magától-értetődő szakkönyveket, az az, hogy én általában nem gondolok mindent ennyire végig, és ráadásul én nem is vagyok pszichoanalitikus, Orbach meg igen, úgyhogy ő nálam jobban tud beszélni az okokról meg hatásokról.

Nekem pl. csak ösztönös érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy miért jó és fontos az egy kisbabának, hogy kellő mennyiségű és minőségű fizikai kontaktusa legyen az anyjával-nevelőjével, és nekem csak ösztönös ellenérzéseim vannak azzal kapcsolatban, amikor valaki a kockás-izmos hasáról készült fotót használja profilképként – Orbach viszont jól megmagyarázza, hogy miért vannak ezek az ösztönös érzések így. És még jó sok minden mást is megmagyaráz – igen precízen, sok példával és esettanulmánnyal illusztrálva.

És amit Orbach ír, az tényleg tök-logikus. És tök-félelmetes is, mert a testünkből (meg mindabból, ami körülvesz, és ami a testképünket alakítja) nincs menekvés, és – bár nem túl hosszú könyv ez, de még így is – eléggé bénító így egyben látni azt, hogy mennyiféleképpen lehet elcseszett a saját és a mások testéhez való viszonyunk.