Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége - The Time Traveller's Wife
Furcsa ez a bestsellerekkel. Sok dicséretet olvasok, mindenfélét hallok róluk innen-onnan, és egyszer csak egy véletlenül elkapott szó vagy értékelésfoszlány áttöri a sznobizmusom és az érdektelenségem falát, és kíváncsi leszek a könyvre. Az Időutazó feleségével kapcsolatban ez a pont valamikor tavasszal jött el, de már nem emlékszem, hogy pontosan mi miatt is kezdett érdekelni a regény. Aztán egy-két hónapja vargarockzsolt egy mondatban említette Niffenegger nevét és a „posztmodern” szót, s ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mihamarabb ki akarjam elégíteni a kíváncsiságomat.
A korábban olvasott néhány poszt alapján nagyjából arra számítottam, hogy az Időutazó felesége egy kicsit misztikus, kicsit követhetetlen, csodálatos, ám mégsem nyálas szerelmi történet lesz, amelyben a szereplők sokat beszélnek csúnyán. Mindennek azonban nem felelt meg a könyv: nem volt misztikus, nem kicsit, hanem helyenként nagyon követhetetlen volt, nem volt nyálas, de csodálatos sem, a szereplők pedig egyáltalán nem beszéltek sokat csúnyán.
A bestsellerolvasás egyik nagy előnye, hogy általában minden ilyesmit másoknál később olvasok el, ezért mire én posztot írok a könyvről, addigra már számos érdekes ismertető és vélemény születik róla, így nekem már nem muszáj kitérnem a cselekményre. Ezúttal sem írok hát semmit a történetről, csak arról, ami szerintem jó volt a könyvben, s arról, ami nem.
Niffenegger könyve minden előzetes elképzelést fölülmúlóan jó benyomást tett rám az elején. A regény előhangja, amelyben előbb Clare, majd Henry nyújt röpke bepillantást a folytonos várakozással, időutazással és vágyakozással töltött életébe, számomra tökéletes volt. Ebben a néhány oldalban megjelenik mindaz a fájdalom, nehézség, öröm, tehetetlenség, remény és keserűség, amely Henry és Clare egész kapcsolatát jellemzi, s az érzéseknek ez a kombinációja számomra épp elég érdekes és valóságos volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a szereplőkre és a történetükre.
Az ígéretes kezdet után viszont elvesztettem a fonalat. Henry időutazásai, eltűnései, önmagával való találkozásai, s az, hogy Clare gyerekkorában különböző életkorú Henryk bukkannak fel – mindezek követése meghaladta az én logikai képességeimet (vagy talán pont azért zavartak ezek az elemek, mert szeretek mindent megmagyarázni, az pedig ebben a regényben nem lehetséges).
Kicsivel később aztán úgy éreztem, hogy az egész időutazós és idősíkkeverős vonal szimbolikus jelentéssel bír, amit nem muszáj racionálisan értelmezni, és innentől kezdve újra elkezdtem élvezni a regényt. Ugyanis szerintem ha eltekintünk a science fictionös megoldásoktól, akkor két meglehetősen érdekes személyiség életébe és tényleg furcsa kapcsolatába láthatunk bele. A különlegessége és sorsszerűsége ellenére ez a kapcsolat nagyon is őszinte, valóságos, pusztító, önpusztító és kíméletlen; Henry időutazásai és a velük járó kiszolgáltatottság és bizonytalanság pedig egyszerre szimbolizálják Clare magányvágyát és Henry menekülési kísérleteit a kapcsolatból.
Mint a regény címéből is sejthető, a könyv főszereplője nem Henry és Clare, hanem egyedül Clare. Igazán cseles megoldás az írótól, hogy bár látszólag Clare a kapcsolat szenvedő alanya, akinek jóformán az egész élete azzal telik, hogy az önhibáján kívül csapodár Henryre vár, valójában minden Clare elképzelései szerint alakul: gyerekkorában elhatározza, hogy övé lesz az álompasi, és az övé is lesz; amikor gyereket akar, nehezen bár, de gyereke lesz; amikor pedig egyedül akar lenni, csak egy keveset kell várnia, és Henry valamelyik időutazása miatt már egyedül is lehet. Ez nagyjából szó szerint le is van írva a Titok című rövidke fejezetben (Athenaeum, 2009, 430. o.), amelyben Clare arról mesél, hogy miket csinál Henry távolléteiben, s hogy mennyire élvezi olykor az egyedüllétet. Én romantikus-szerelmes regényben még nemigen olvastam ehhez hasonló leírását annak, hogy egy kapcsolatban a felek (vagy legalábbis az egyik) időnként egyedül akarnak lenni, még azon az áron is, hogy a másiknak a külön töltött idő alatt valószínűleg nagyon rossz lesz (mint ahogy Henrynek többnyire igen kellemetlen és (élet)veszélyes élményekben van része az időutazásai alatt). Ilyesmit egyszerűen nem szokás leírni egy szerelmeses könyvben, így hát kénytelen voltam arra következtetni, hogy az Időutazó felesége nem romantikus regény.
Vannak benne romantikus és erotikus jelenetek persze bőven, de mindezek, valamint az időutazós misztikum ellenére eléggé realista regénynek tartom ezt a könyvet, amelyben legalább akkora szerep jut a mindennapi élet nehézségeinek (pl. annak, hogy a házasfelek hogyan osszák be a házimunkát), mint annak, hogy milyen módon romantikázzon és kényeztesse egymást Clare és Henry az ágyban.
Most pedig arról, ami nem tetszett vagy csalódást okozott: először is, némileg nehezen követhető volt számomra a narráció. Az eseményeket Clare és Henry felváltva mesélik, és minden fejezet elején ott áll, hogy ki a mesélő, ennek ellenére néha megzavarodtam, nem tudtam, éppen ki beszél, és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére, hogy megtudjam. Clare és Henry alakja nem különült el élesen, s egyiküknek sem volt olyan egyedi hangja, hogy azonnal felismerjem, melyik részt melyikük meséli.
A másik, ami zavart, hogy néha úgy éreztem, többet ígér a könyv, mint amennyit megtart. Ez főleg a mellékalakok történetében nyilvánult meg. Nagyon sok, potenciálisan érdekes karakter van a regényben, de végül egyiknek sem jut igazán jelentős szerep. Én például szívesen olvastam volna többet az anarchista Gomezről; Clare kissé pszichotikus anyjáról; Henry volt barátnőjéről, Ingridről; vagy éppen Henry apjáról, de ők mind elvesztek Clare és Henry mellett. Ez persze részben érthető, hiszen így is eléggé hosszú regényről van szó, de ha Niffenegger ennyire csak a két főhősre akart koncentrálni, akkor talán nem kellett volna ilyen sok karaktert bevezetnie.
Mindezek ellenére több volt, ami tetszett a könyvben, mint ami nem, és az is bebizonyosodott számomra, hogy nem minden bestseller olyan ócska, mint mondjuk a Szél árnyéka, úgyhogy egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy alkalomadtán elolvassam Niffenegger következő regényét is.
A poszt angolul itt olvasható.
