Azt mondja King a négy kisregényből álló kötet utószavában, hogy ő nemigen tud finom és elegáns prózát írni, és, hát, többnyire szerintem sem. Történeteket viszont tud írni, ami nekem december-tájt (az évnek azon szakasza, amikor az utóbbi években valahogy mindig Kinget olvasok) általában elég, szóval most is eléggé élveztem ezt a könyvet, bár nem annyira, mint amikor először olvastam, tán öt éve.

Az első kisregény, A remény rabjai főleg azért jó, mert ebből készült a film. A történet elolvasása után gyorsan újranéztem a filmet is, ami nekem jobban tetszik, mint King szövege. Szeretem, hogy a filmben van idő mindenre, és minden arányosabban van elosztva, mint a kisregényben, viszont kisregény nélkül meg nem lett volna film (amiről majd egyszer lehet, hogy írok).

A második kisregény, a Jó tanuló szerintem a mélypont a kötetben – bár fölösleges talán mélypontokról és magaslatokról beszélni, mert King elmondja azt is az utószóban, hogy ez a kötet olyan kisregényekből van összerakva, amelyeknek semmi közük egymáshoz, és nincs itt semmiféle koncepció, úgyhogy mindegyikről lehetne a többi nélkül beszélni, de ha már egyszer így együtt vannak, én meg olyan eszeveszett szabálykövető vagyok, hogy minden betűt elolvasok egy könyvben, akkor nem tudok elvonatkoztatni az előtte meg az utána lévő történetektől. Szóval, a többihez képest ez elég béna, meg önmagában is béna.

Borzasztó hosszú, túlbonyolított, összevissza húzott-nyúzott, csak épp valahogy a lényeget elkerülő történet ez egy volt főnáciról, aki Amerikában bujkál, meg egy középiskolás srácról, akiben igen beteges érdeklődés ébred az iránt, hogy mi és hogyan zajlott a náci haláltáborokban. Az egyébként tényleg borzasztó, ami itt a fő téma: hogy mit tud az elfajult képzelet csinálni, és fájdalmas és félelmetes látni, hogy mi (milyen üresség és perverzió) van a kis jó-tanuló, tökéletes-amerikai srác hétköznapi jófiúsága mögött, de ebben a témában inkább az Amerikai psychót ajánlom, mert az sokkal jobb könyv, mint ez.

A harmadik történet az Állj ki mellettem! (aminek a filmváltozata az Állj mellém címet viseli). Ez a kedvencem. Igazi kiscsávós-kalandos-felnövős, ártatlanság-elvesztős történet. Az elme ártatlanságáról beszélek, arról a mulandó állapotról, az utolsó pillanatról, hétről, nyárról, amikor még mind csak kissrácok vagyunk, hülyeségeken röhögünk, kalandozunk mindenfelé, gunyizunk, és még nem számít, hogy a haverjaink suttyók-e vagy nem, még nem számítanak a csajok, még nem számít, hogy mi lesz jövőre.

Na, ahogy King ezt a törékeny és mindenképpen elmúló rövid időszakot leírja, az csodás, lírai, és lehet, hogy még finom és elegáns is, helyenként. Mindenesetre megríkat néhány helyen (és nem azzal – mint az ezt megelőző történetben –, hogy mennyire rémségesen gagyi a szöveg).

Az utolsó írás (A légzőgyakorlat) egy kellemesen paranormális, nem annyira horror- mint inkább uncanny történet, ami jól be van csomagolva egy szintén rejtélyes külső történetbe. Oké, nem valami újszerű, de azért jó kis történet ez, furcsamód varázslatos és magával ragadó. Korábban, úgy emlékszem, ezt értékeltem a legkevésbé, de most igen-igen tetszett. Még mindig azt hiszem, King elég jó akkor, amikor nem agyaskodik meg művészkedik sokat, itt meg nem teszi ezt, csak mesél. Az tényleg megy neki.