Most kivételesen semmi drámai – semmi lélekfürkészés, semmi agyalás azon, hogy vajon írom-e még valaha ezt a blogot, és akarom-e még írni. Mert úgyis írom, és úgyis akarom írni.

Úgyhogy most csak annyi, hogy idén vélhetően már nem nagyon lesz itt semmi. (Kivéve a szilveszteri listámat, gondolom.)

Merthogy David Foster Wallace 1079 oldalas monstrumát olvasom, és ahogy elnézem, az Infinite Jest ki fogja tölteni az év maradékát. Majd jövőre biztos írok róla, de addig is egy kis teaser (magamnak is, mert még csak a 150. oldalon tartok).

Az elmúlt két év morgolódásai (itt és itt) után végre megint nagyjából elégedett vagyok.

Persze eleve sejtettem (reméltem), hogy ez jobb lesz (nekem), mint az előző két kötet, mert ezt Jennifer Egan szerkesztette-válogatta, akinek a könyvei véletlenül eléggé bejönnek nekem, mint arról már sokszor írtam, és gondoltam, az ő ízlése biztos nem áll olyan távol az enyémtől. És valóban nem.

Például egészen hasonlóképpen vélekedünk arról, hogy miféle történetektől dobjuk el az agyunkat. Az olyanoktól, amelyek képesek teljesen beburkolni fiktív világokba, amelyek nem mindennapi nyelven-hangon szólnak, és amelyek meglepnek. Abban persze különbözünk némiképp, az isteni Jennifer Egan meg én, hogy mi burkol be minket fiktív világokba, hogy mit tartunk nem mindennapi nyelvnek-hangnak, és hogy mi lep meg minket, de ez nem baj, unalmas is lenne amúgy.

Valamikor régen láttam a regényből készült filmet, amiből a legélénkebb emlékem a következő: George és Jim a kanapén ülve olvasnak, mindketten el vannak mélyedve a saját dolgukban, de közben – azt hiszem – egymáshoz érnek, teljesen magától értetődő módon, nem-szexuálisan, és – ami a legfontosabb: nyilvánvaló, hogy bármelyik percben szólhatnak egymáshoz, és ha az egyikük megszólal, azzal nem fog a másik agyára menni.

Isherwood természetesen sokkal szebben írja mindezt, és neki nem is kell annyit magyaráznia. Eredetileg így hangzik:

http://moly.hu/idezetek/407051

Magyarul pedig valahogy így:

Elképzeli a kellemes estét, amit otthon tölthetett volna: vacsorát csinál, aztán a könyvespolc melletti kanapéra heveredik, és addig olvas, amíg lassan elálmosodik. Első ránézésre tökéletesen meggyőző és elbűvölő ez a békés otthoni kép. George csak néhány pillanattal később eszmél a hiányra, amitől az egész az értelmét veszti. Ami hiányzik a képből, az Jim, amint a kanapé másik végében fekszik, és szintén olvas; mindketten az olvasmányukba merülnek, és mégis: tökéletesen tudatában vannak egymás jelenlétének.

Donna Tartt regényének egyetemista hősei az ókori görög kultúra bűvöletében élnek – görögül tanulnak, görögül olvasnak, és görögül filozofálnak. S bár ez így elsőre talán nem hangzik túl izgalmasan, hamarosan érdekesebbé válik a dolog – a saját kiválasztottságuk és sérthetetlenségük biztos tudatában leledző ifjaknak ugyanis a fejükbe száll a sok görögség, és elhatározzák, hogy a kevéske régi forrásra alapozva megpróbálnak megszervezni egy igazi ókori orgiát-szertartást – amelynek a fő célja az, hogy legalább egy rövid időre ledobják az én terhét, és teljesen szabadok legyenek.

Az éntől való megszabadulás éjszakája azonban rossz véget ér – a fiatalok önkívületi állapotban mintegy véletlenül meggyilkolnak egy férfit. Az rögtön az elején kiderül, hogy az első gyilkosságot hamarosan egy második követi: az egyre bizalmatlanabb, egyre paranoiásabb társaság önjelölt vezére, Henry úgy dönt, hogy muszáj megszabadulniuk a társaság legharsányabb, legingatagabb tagjától, a bumfordi Bunnytól, mert félő, hogy a fiú mindannyiukat elárulja.

Kathy Acker könyve sok minden egyszerre: egy rémálomszerű, szürreális, rajzokkal és firkákkal tarkított kísérleti kollázs/regény/szöveg/dráma; egy minden értelemben kihasznált, testileg és érzelmileg sérült lány szörnyű életének története, hol E/3-ban, hol E/1-ben elmesélve; egy nagy halom társadalomkritika és elemzés, főleg abból a szemszögből, hogy kinél van a hatalom; és ez utóbbihoz kapcsolódóan: a női nem (lehetséges) kiszolgáltatottságának vizsgálata (példákkal bőségesen illusztrálva).

A történet eléggé töredezett, röviden elég annyi, hogy a „főszereplő” a tízéves Janey, aki az apjával él vérfertőző kapcsolatban, amíg az apja el nem hajtja otthonról. Janey ekkor New Yorkba megy, ahol később egy perzsa strici fogságába kerül, aki kurvát csinál belőle, majd végül a lány Marokkóban köt ki, és hamarosan meghal.

Egyetemista koromban, amikor arról volt szó, hogy egy beadandó irományt az MLA vagy a Chicago stílusszabvány szerint kell megírni, többnyire csak néztem okosan (nagyon jól tudok okosan nézni), és követtem a tanerők által a lelkes diáksereglet rendelkezésére bocsátott kb. kétoldalas stílusszabvány-kivonatokat, amelyekből megtudtam például, hogy hogyan kell helyesen formázni a hivatkozásokat az esszékhez meg szakdogához írott bibliográfiában.

Akkoriban – bár titokban már akkor is geek voltam – azt gondoltam: ha egy kétoldalas kivonat elég ahhoz, hogy mindenki megelégedésére csinosra formázzam a szakdogámat, akkor mégis mi a francot lehet több száz oldalon írni arról, hogy hogyan hivatkozzunk dolgokra, hogy mi elé kell vesszőt tenni, vagy hogy melyik számot kell betűvel és melyiket számmal írni. Ez a kérdés azóta sem hagyott nyugodni.

Ha nagyon szúrós szemmel nézném ezt a könyvet, akkor jó sok mindenfélét kritizálhatnék benne. És az elején kritizáltam is magamban szolidan, mert egy ideig úgy éreztem: a szerző felvonultatja az életelcseszős, újrakezdős, barátság- és szerelemszövős, útonlevős, útközben összekovácsolódós, érzelgős kalandregények összes létező kliséjét, de nem mond semmi újat, és még a semmi újat is erőlködve, bénácskán, elsőkönyvesen mondja.

Aztán menet közben valami megváltozott, elmúlt a kritizálhatnékom, és bár továbbra is azt gondolom, hogy a Beck utolsó nyara nem éppen világmegváltó mű, most már azt is gondolom, hogy ez még így is egy nagyon szerethető, szép, melankolikus regény. Valószínűleg azért gondolom ezt így, mert a rendkívül szigorú és tudományos értékelési skálám szerint ha egy könyvön a legváratlanabb helyeken elkezdek bőgni, akkor az jó könyv. Ez meg pont ilyen: bőgős, és jó.

Alexandra Heminsley „hogyan tanultam meg futni”-könyve inkább érzelmes, mint gyakorlatias, ami nekem tökéletesen megfelel, mert úgyis arra vagyok kíváncsi, hogy az egyes emberek mit éreznek a futással kapcsolatban, miért állnak neki, és miért csinálják.

Vannak általános tanácsok is itt, persze, de alapvetően ez egy személyes könyv, ami azzal kezdődik, hogy a szerzőnek épp össze van törve a szíve, amit úgy próbál kúrálni, hogy 3-4 órákat gyalogol. Aztán egy idő után megpróbál futni is, de az első futása igen csúfos kudarccal végződik, úgyhogy utána megint parkolópályára teszi a dolgot. Pár hónap múlva aztán a bátyjával együtt benevez a londoni maratonra, s onnantól kezdve kénytelen futni, mert elkötelezte magát. Ám Heminsley kénytelen beismerni, hogy attól, hogy lefut egy maratont, még nem válik futóvá, és az első maratonja után még sok minden történik, amit nem írok le, mert nem akarom elvenni az élvezetet, amit a történet olvasása jelent. Mert ez tényleg egy történet, ami véletlenül a futásról szól, annak főleg a lelki-mentális-érzelmi oldaláról.

Itó Projekt regénye kapcsán mellőzöm a posztok kötelező elemeit – úgyhogy ha véletlenül itt találkoznátok először ezzel a könyvvel (amit kétlek), akkor a poszt továbbolvasása előtt (vagy helyett) olvassatok róla valahol máshol: mondjuk itt vagy itt.

Én meg rátérek arra a kérdésre, ami a könyv kapcsán a legjobban foglalkoztat, és amin olvasás közben és után sokat gondolkodtam.

A kérdés pedig az, hogy minek is valójában a tudat, az én, a lélek (vagy nevezzük akárminek). A történet végén a főszereplő is gondolkodik egy kicsit ezen – mi változik, ha mindez nem lesz? Mi lesz más, ha nem lesz emberi akarat, meg vágy, meg ellentmondás, meg az egó, amihez úgy ragaszkodunk – csak a pasztellszínű harmónia? Hiszen az emberek akkor is ugyanúgy elmennek majd dolgozni, sírnak és nevetnek majd – csak mindent automatikusan, magától-értetődően, kételyek és kérdések nélkül csinálnak majd.