Ha nagyon szúrós szemmel nézném ezt a könyvet, akkor jó sok mindenfélét kritizálhatnék benne. És az elején kritizáltam is magamban szolidan, mert egy ideig úgy éreztem: a szerző felvonultatja az életelcseszős, újrakezdős, barátság- és szerelemszövős, útonlevős, útközben összekovácsolódós, érzelgős kalandregények összes létező kliséjét, de nem mond semmi újat, és még a semmi újat is erőlködve, bénácskán, elsőkönyvesen mondja.

Aztán menet közben valami megváltozott, elmúlt a kritizálhatnékom, és bár továbbra is azt gondolom, hogy a Beck utolsó nyara nem éppen világmegváltó mű, most már azt is gondolom, hogy ez még így is egy nagyon szerethető, szép, melankolikus regény. Valószínűleg azért gondolom ezt így, mert a rendkívül szigorú és tudományos értékelési skálám szerint ha egy könyvön a legváratlanabb helyeken elkezdek bőgni, akkor az jó könyv. Ez meg pont ilyen: bőgős, és jó.

A roppant kaotikus, erősen túlbonyolított, és mellesleg helyenként idegesítően túl-posztmodernizált történet főszereplője Beck, a 37 éves német- és zenetanár, aki hajdan zenészi ambíciókat dédelgetett, méghozzá nem is kicsiket: a Rolling Stone magazin címlapján akart szerepelni, és szeretett volna akár csak egyetlenegy világslágert írni – de ebből valahogy nem lett semmi. Az alig-elindult zenészkarrier félbemaradása után Beck tessék-lássék módon a tanári pályára lép, amit nemigen élvez, és már épp jó úton halad afelé, hogy megkeseredett, örök-elégedetlen, zsémbes alak váljon belőle, amikor nagyjából egyidejűleg több dolog is történik.

Először is, Beck igazán szerelembe esik, ami a korábban maximum három hónapos kapcsolatokra hitelesített férfit eléggé kiforgatja önmagából. Ezzel párhuzamosan véletlenül felfedezi, hogy egyik diákja, Rauli észbontóan tehetséges zenész, és elhatározza, hogy ha már a saját jogán sosem lett híres, akkor most majd Rauli menedzsereként az lesz. És mindezzel párhuzamosan még ott van Beck hipochonder afro-német haverja, a galamblelkű izompacsirta Charlie is, aki meg van győződve arról, hogy hamarosan meghal, és ráveszi Becket, hogy vigye el őt Törökországba, hogy még egyszer láthassa az anyját.

Ez a három szál bonyolódik aztán, és a nem túl erőteljes és nem túl újszerű kezdés után Wellsnek valahogy sikerül egy csomó szép és bonyolult és igazi érzelmet és gondolatot sűríteni a könyvébe. A szerelemről például, az őszinteségről, az ifjúkori ábrándokról, az ambíciókról, a biztonság és a kaland iránti vágyról, meg arról, hogy miért jó vagy nem jó élni. Végül is – nekem ennyi bőven elég.