Valamikor régen láttam a regényből készült filmet, amiből a legélénkebb emlékem a következő: George és Jim a kanapén ülve olvasnak, mindketten el vannak mélyedve a saját dolgukban, de közben – azt hiszem – egymáshoz érnek, teljesen magától értetődő módon, nem-szexuálisan, és – ami a legfontosabb: nyilvánvaló, hogy bármelyik percben szólhatnak egymáshoz, és ha az egyikük megszólal, azzal nem fog a másik agyára menni.

Isherwood természetesen sokkal szebben írja mindezt, és neki nem is kell annyit magyaráznia. Eredetileg így hangzik:

http://moly.hu/idezetek/407051

Magyarul pedig valahogy így:

Elképzeli a kellemes estét, amit otthon tölthetett volna: vacsorát csinál, aztán a könyvespolc melletti kanapéra heveredik, és addig olvas, amíg lassan elálmosodik. Első ránézésre tökéletesen meggyőző és elbűvölő ez a békés otthoni kép. George csak néhány pillanattal később eszmél a hiányra, amitől az egész az értelmét veszti. Ami hiányzik a képből, az Jim, amint a kanapé másik végében fekszik, és szintén olvas; mindketten az olvasmányukba merülnek, és mégis: tökéletesen tudatában vannak egymás jelenlétének.

Ez az intimitás egyik legszebb és legtömörebb megfogalmazása, amit valaha láttam vagy olvastam, és az is érződik benne, hogy mennyi minden van addig, amíg két ember így tud létezni – figyelni és figyelve lenni, de nem felfalni a másikat; folyamatosan a másik tudatában lenni, a külön-cselekvés ideje alatt is, és főleg: annak a tudatában lenni, hogy a másik ember egy másik ember, nem az egyik ember folytatása, kiegészítője, vagy mása.

Az emberek tudnak pokol is lenni – hiszen mások: ismeretlenek (mind önmaga), ijesztőek, és mindenfélét akarnak. Ez a kanapés rész számomra arról szól, amikor a másik ember (nem másik emberek) – bizonyára – továbbra is mindenfélét akar, csak úgy, önállóan, és továbbra is ismeretlen (mert önmaga, és mindig is az lesz), de már nem ijesztő.

George elveszíti Jimet – ennek következtében pedig minden újra ijesztő lesz. S ahogy Isherwood erről ír, George nézőpontjából, a magányos és gyászoló férfi egyetlen napjába sűrítve mindent, az borzasztóan keserű és dühös. De a regény nemcsak a személyes veszteségről szól, hanem az idegen-ijesztőségről is úgy általában, és a mindenféle kísérletekről, ahogy az emberek megpróbálnak nem-idegenné és nem-ijesztővé válni egymás számára, és arról, hogy mennyire esetlegesek, önzőek, nevetségesek, véletlenszerűek, semmit-sem-jelentőek tudnak lenni ezek az ember-szelídítő kísérletek-játszmák.

George meglehetősen agyas (és tapasztalt), és pontosan tudja, hogy a szomszédasszony azért nem akarja olyankor vendégül látni, amikor más vendégei is vannak, mert a másik vendégek esetleg észrevennék, hogy George meleg. És azt is tudja, hogy a lelkes kis egyetemi szárnysegéd-tanítványa csak azért hívja meg másodszor is vacsorára, mert két vacsoravendégség – valamiféle fura társadalmi kód szerint – már bizalmas barátságot jelent, s ezért 20 év múlva majd azzal büszkélkedhet a jól-szituált egyetemi barátai előtt, hogy: igen, 20 évvel ezelőtt egy társaságba tartoztunk George-dzsal. És tudja, hogy a szomszédban lakó barátnője is csak azért tart igényt a társaságára, mert szüksége van valakire, akinek a vállán sírhat.

Mindenki mindenfélét akar, és – ahogy az a regényben sokszor szóba kerül – minden szimbolikus. A kapcsolatok; a beszélgetések; az, ahogy az amerikaiak élnek – minden jelképez valamit, de nem valami. Ugyanakkor – a valamit megtalálni (vagy inkább: felépíteni) nem lehetetlen – ez a remény vagy tudat vagy bizonyosság is ott van a regényben. Nem lehetetlen – csak sokáig tart. És nehéz. És bármikor kiderülhet, hogy már nem lesz rá idő.