Alexandra Heminsley „hogyan tanultam meg futni”-könyve inkább érzelmes, mint gyakorlatias, ami nekem tökéletesen megfelel, mert úgyis arra vagyok kíváncsi, hogy az egyes emberek mit éreznek a futással kapcsolatban, miért állnak neki, és miért csinálják.

Vannak általános tanácsok is itt, persze, de alapvetően ez egy személyes könyv, ami azzal kezdődik, hogy a szerzőnek épp össze van törve a szíve, amit úgy próbál kúrálni, hogy 3-4 órákat gyalogol. Aztán egy idő után megpróbál futni is, de az első futása igen csúfos kudarccal végződik, úgyhogy utána megint parkolópályára teszi a dolgot. Pár hónap múlva aztán a bátyjával együtt benevez a londoni maratonra, s onnantól kezdve kénytelen futni, mert elkötelezte magát. Ám Heminsley kénytelen beismerni, hogy attól, hogy lefut egy maratont, még nem válik futóvá, és az első maratonja után még sok minden történik, amit nem írok le, mert nem akarom elvenni az élvezetet, amit a történet olvasása jelent. Mert ez tényleg egy történet, ami véletlenül a futásról szól, annak főleg a lelki-mentális-érzelmi oldaláról.

Nem tudom egyébként, mennyire női (futó)könyv ez; jó, szó van benne női dolgokról, pl. sportmelltartókról, meg arról, hogy a komolyabb maratoni felkészülés bekavarhat a menstruációs ciklusba, szóval jó, ha az embernél mindig van egy-két tampon. Ami viszont a szerző által leírt érzelmeket, félelmeket, motivációkat és motivációhiányokat illeti – nekem nagyon ismerősek, de mivel nő vagyok, nem tudom biztosan, hogy ezek női dolgok-e vagy általános dolgok. A legtöbb szerintem általános.

Heminsley ír például a futás nehézségeiről és kellemetlenségeiről, meg a kezdetben gyakran előforduló megalázó(nak tűnő) helyzetekről – pl. arról, hogy milyen érzés először futni menni, és rettegni, hogy biztos mindenki kiröhög, ahogy a menő londoni negyedben szerencsétlenkedsz. (Később persze rájön, hogy úgyis mindenki magával van elfoglalva, de ettől még az első futni-merészkedések tényleg szörnyűek és tele lehetnek ilyesféle parákkal.)

(Személyes tapasztalat: az ugyanilyen rossz, amikor egy kevéssé menő környéken lakik az ember. Itt pl. ahhoz, hogy valami nagyjából biztonságos és normális helyre érjek, keresztül kell vágni pár nem-túl-barátságos utcán, ahol folyamatosan attól kell tartani, hogy mikor gáncsol el valaki, csak mert miért ne.)

Aztán Heminsley ír az összes érzelmi hullámzásról meg ellentmondásról, meg arról, hogy milyen jó futni, és mégis milyen könnyű abbahagyni – ami véletlenül szintén nagyon ismerős. Jó, hogy a szerző leírja, hogy a futás nem feltétlenül magától értetődő tevékenység, nem olyan, mint levegőt venni (bármennyire is futni születtünk, stb.), hanem olyasmi, amit direkt kell csinálni, s amelynek során a legváratlanabb dolgok tudják fantasztikusan motiválni és fantasztikusan lehervasztani az embert.

(Személyes tapasztalat: szeretek futni, mert feldob, felszabadít, megnyugtat és úgy fáraszt el, ahogy a napi 10+ számítógép előtt töltött órám nem; a futás minden értelemben jobbá tesz, és kizárólag jó érzésekkel gondolok vissza a tavaszi futásaimnak a futós [nem az elindulós, nem a kedvenc helyemig eljutós, nem a „de hülyén nézhetek ki a 15 éves nirvanás pulcsimban”-gondolatokon fölöslegesen agonizálós] részére. És mégsem csinálom, miután a biztató kezdet után úgy két hónappal egy új cipő úgy széttörte a lábamat, hogy gyalogolni is nehezemre esett, úgyhogy akkor leálltam a futással. A lábam rég meggyógyult, mégsem futottam újra azóta. Mentség nincs.)

De mind közül a legérdekesebb nekem a motiváció kérdése (mert azt már tudom, hogy futni jó, és azt is tudom, hogy tudok futni, bár nem csinálom), és a szerző igencsak elgondolkodtatott azzal, amit az ő saját motivációjáról ír. Pl. azt írja, hogy valószínűleg sose fejezte volna be az első maratonját, ha nem kötelezi el magát egy segélyszervezet mellett, amelynek a színeiben versenyzett, s amitől úgy érezte, hogy muszáj megcsinálnia, mert nem hagyhat cserben másokat.

S ez megvilágított számomra valami fontosat, és ellátott némi önismerettel: az, hogy a szerzőt mi motiválta, elgondolkodtatott azon, hogy mennyi mindenféle dolog motiválhatja az embert, és hogy mindenkinek a sajátját kell kitalálnia. Én biztos nem szeretnék mások kedvéért/érdekében futni, az nem motiválna, csak stresszelne, viszont most már gyanítom, amit eddig nem gyanítottam: hogy az egyedül-futás viszont nem motivál eléggé.

Görkorcsolyázni például nem egyedül járok, hanem valakivel, aki sokkal jobb nálam, akitől tanulhatok, akitől rögtön kapok visszajelzést, és akivel – nem mellesleg – menet közben beszélgethetek, és érdekes módon azt még nem hagytam abba, sőt, amit nem gondoltam 3 hónappal ezelőtt, amikor életemben először volt görkori a lábamon: úgy 600 kilométer és egy csomó esés-kelés után most már úgy gondolok magamra, mint görkorizó emberre, nem pedig mint egy kamu-valakire, akinek időnként véletlenül görkori kerül a lábára. Na, ez az önszemlélet-változás nem történt meg bennem a futással kapcsolatban, de azt hiszem, még mindig nem késő.
 
Egyszer biztos fogok még csajsziként futni – és szerintem nem fogom rosszul érezni magam az állandó újrakezdések-abbahagyások ellenére sem, mert, mint Heminsley is írja, a futás végül is arról szól, hogy érezzük jól magunkat – és nem büntetés.