Most kivételesen semmi drámai – semmi lélekfürkészés, semmi agyalás azon, hogy vajon írom-e még valaha ezt a blogot, és akarom-e még írni. Mert úgyis írom, és úgyis akarom írni.

Úgyhogy most csak annyi, hogy idén vélhetően már nem nagyon lesz itt semmi. (Kivéve a szilveszteri listámat, gondolom.)

Merthogy David Foster Wallace 1079 oldalas monstrumát olvasom, és ahogy elnézem, az Infinite Jest ki fogja tölteni az év maradékát. Majd jövőre biztos írok róla, de addig is egy kis teaser (magamnak is, mert még csak a 150. oldalon tartok).

Ez egy egészen eszement könyv. Kicsit olyan, mint a Súlyszivárvány, meg kicsit olyan, mint a House of Leaves. Eddig annyit vágok, hogy a függésről és függőségről szól. És marhára ironikus. És teniszező középiskolások vannak benne, akiknek a jobb karja kétszer olyan vastag, mint a bal. Meg vannak benne kerekesszékes-merénylők is. Meg vannak benne paranoid drogosok, akik mindennél jobban szeretnek titokban füvet szívni, mert attól ellazulnak, de a lazulás után rögtön beparáznak, merthogy biztos mindenki látja és érzi rajtuk, hogy épp az imént szívtak be. Meg van benne egy videóféleség, ami vég nélküli szórakozást-mókát ígér-nyújt, és ez biztosan jelentős szerepet fog játszani a későbbiekben, mert különben miért lenne épp Infinite Jest (vég nélküli móka/végtelen tréfa) a regény címe. Meg van benne valami Hamlet-újraírás/átértelmezés is, aminek a lényegére majd később talán rájövök, talán nem.

És mellesleg ez a regény az agyamra megy, és az agyamat eldobom tőle. Egyszerre és felváltva. Legszívesebben hagynám a francba, mert pl. hülyét kapok a véletlenül kiválasztott (igazából nem véletlenül kiválasztott) mondatokhoz fűzött tízoldalas lábjegyzetektől; végtelen kisebbrendűségi érzéssel tölt el, amikor azt látom, hogy valaki egy tízoldalas, apró-betűs lábjegyzet akármelyik eldugott mondatában ennyire okos, vicces, és fantáziadús tud lenni (mert ha ilyen egy eldugott lábjegyzetben, akkor még sokkal ilyenebb, amikor nem lábjegyzetben beszél); és úgy általában: roppant-mód frusztrál, hogy David Foster Wallace nagyjából tízmilliószor agyasabb nálam. De mindeközben élvezem is, naná, mert titokban nagyon csípem, amikor valaki tízmilliószor agyasabb nálam, és mérhetetlen csodálattal adózok mindenkinek, aki annyira nem-lusta, hogy még egy akármilyen random lábjegyzetet is komolyan vesz, és nemcsak úgy odatesz.