Itó Projekt regénye kapcsán mellőzöm a posztok kötelező elemeit – úgyhogy ha véletlenül itt találkoznátok először ezzel a könyvvel (amit kétlek), akkor a poszt továbbolvasása előtt (vagy helyett) olvassatok róla valahol máshol: mondjuk itt vagy itt.

Én meg rátérek arra a kérdésre, ami a könyv kapcsán a legjobban foglalkoztat, és amin olvasás közben és után sokat gondolkodtam.

A kérdés pedig az, hogy minek is valójában a tudat, az én, a lélek (vagy nevezzük akárminek). A történet végén a főszereplő is gondolkodik egy kicsit ezen – mi változik, ha mindez nem lesz? Mi lesz más, ha nem lesz emberi akarat, meg vágy, meg ellentmondás, meg az egó, amihez úgy ragaszkodunk – csak a pasztellszínű harmónia? Hiszen az emberek akkor is ugyanúgy elmennek majd dolgozni, sírnak és nevetnek majd – csak mindent automatikusan, magától-értetődően, kételyek és kérdések nélkül csinálnak majd.

És kicsit elgondolkodtam – mire használom a tudatomat meg az én fene-különleges, megismételhetetlen, egyszeri énemet, úgy általában? Szeretem azt gondolni magamról, hogy igen tudat-os ember vagyok, és mégis: az életem nagy részét tudat/lanul töltöm, s az egyik cselekedetem automatikusan követi a másikat; nem sok mindenen kell külön gondolkodnom, nem sok mindent kell külön akarnom, és nem sokszor kell magamnak lennem – mert az életem nagy része nem attól függ, hogy én vagyok-e. Az életem nagy része menne én nélkül is, simán. Ráadásul – az, amit én-nek nevezek, az nem igazán én vagyok, hanem jó sok másik ember hatása, ami valahogy összegyúródott, épp bennem, véletlenül.

Akkor meg minek annyira ragaszkodni ehhez? És miért olyan utálatos és taszító belegondolni ebbe az én-nélküli, tudat-nélküli, barátságos-biztonságos-kellemes harmónia-világba?

Azt hiszem, számomra leginkább azért, mert én/tudat nélkül nem lehetne hülyéskedni, és nem lehetne meglepődni. Az meg rettenetesen unalmas volna úgy, hiszen az idő nagy részében már így sem lehet hülyéskedni, és nem lehet meglepődni semmin. Ennél több harmónia már végzetes lenne. Remélem, nem érem meg.