Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban - Fear and Loathing in Las Vegas
Igen mágikus, szemlélet- és tudat-módosító (vagy inkább: a már egy ideje folyamatban lévő sz- és t-módosulást váratlanul bizonyító) felfedezést tettem e regényt (újra)olvasva (kb. 6 év után, és most először angolul, bár a nyelv nem tudom, számít-e): én ezt már nem érzem (át) annyira. (Amikor még átéreztem, ezt írtam róla.)
Érteni egyébként még mindig értem – az nem olyan nehéz: az Amerikai Álomnak befellegzett, vége a boldogan agyszétcsapós időknek, és a veszteséggel való megküzdés egyik (teljesen érthető és elképzelhető) módja, hogy totál állatot csinálunk magunkból (mert az megszabadít az emberlét fájdalmától, mint a regény mottója is mondja), még ma gyorsan, meg még holnap is, meg igazából ha még egy hétig így csináljuk, abba se halunk bele; és vágom, hogy mi a vonzó ebben. (Az önpusztításban és az azzal járó ámokfutásban szerintem van valami betegesen vonzó. Mi a faszért ne csinálnám, ha megtehetem? Biztos, hogy nem kapok pirospontot, ha nem csinálom, és jó eséllyel feketét se, ha csinálom – a végén meg úgyis mindenképpen meghalok. És nem milyen izgalmas mindennap arra játszani, hogy hátha még ma megúszom? És mi más ez az egész, ha nem a legalapvetőbb [amerikai] szabadság kifejezése? Meg még romantikus is valamelyest ez a bajkeverő- vagy elbaszott-szerep, naná.)