Riikka Pulkkinen regénye egy finn család három generációjának életét és titkait tárja fel, szépen, finoman, érzékenyen. A regény jelen idejében megismerjük az idős festőművészt, Marttit, és feleségét, aki rákban haldoklik. Elsa közeledő halálának tudatát minden családtag másként éli meg: Elsa maga szeretné minél jobban kiélvezni azt a kis időt, ami még hátravan neki; Martti próbál lélekben felkészülni a fájdalomra, ami hamarosan vár rá; lányuk, az orvos Eleonoora arrogáns professzionalizmust színlelve gondoskodik az anyjáról; Eleonoora egyik lánya, a szerelmi bánattól sújtott Anna pedig elkezd egyre több időt tölteni a nagyszüleivel. És éppen a fiatal, de az élet rejtett történéseit és az emberek eltemetett fájdalmait ösztönösen ismerő és értő Anna az, aki véletlenül rábukkan egy régi, már-már elfeledett titokra, amelyről látszólag oly tökéletes, szerető, összetartó családjának tagjai évtizedek óta nem hajlandók beszélni, abban a hitben, hogy amiről nem beszélnek, az nem is fog többé fájni.

A titok neve: Eeva. Eeva sok évvel korábban Eleonoora bébiszittereként dolgozott, és az a néhány év, amit a túláradóan érzelmes, gondoskodó természetű lány a családdal töltött, minden érintettben maradandó nyomokat hagyott, bár a családtagok a későbbiekben mindent megtettek, hogy elhalványítsák az Eevával kapcsolatos emlékeiket. Érthető hát, hogy nem mindenki örül Anna véletlen felfedezésének, ám a dacos, melankolikus lány nem hagyja, hogy a családja továbbra is hazugságok között éljen, és szép lassan kideríti, miért számít Eeva neve régóta tabunak.

Az Amerikai szépség és még néhány másik film mellett az Elveszett jelentés is azon filmek közé tartozik, amiket évente egyszer (vagy kétszer) újranézek. Valószínűleg ezt sem fogom megunni soha, mert ez is egy szépséges, rendkívül sokrétű és sokféleképpen értelmezhető alkotás, ami mindig valami mással bűvöl el – de az biztos, hogy minden alkalommal elbűvöl.

Az Elveszett jelentés Bob (Bill Murray) és Charlotte (Scarlett Johansson) nem-románcát meséli el, és a zajos-fényes-érthetetlen Tokióban játszódik, távol mindentől, amit a főszereplők ismernek. A film cselekménye néhány mondatban összefoglalható, de természetesen az a lényeg, ami cselekmény mögött (vagy azon belül) van, és azt már nem lehet könnyen összefoglalni, mert nagyon sok minden van ott. Azért megpróbálok legalább a legérdekesebb dolgokról írni.

Szóval, a történet röviden: Bob, a hajdan „komoly”, de mostanra már elkurvult színész azért utazik Tokióba, hogy jó sok pénzért reklámfilmet forgasson egy japán whiskyről. A friss-diplomás, egyelőre a saját útját kereső, magát elveszettnek érző Charlotte pedig férjét, a sikeres fotóst kíséri el Japánba – ahol még elveszettebbnek érzi magát. Bob és Charlotte a hotel bárjában találkoznak egy este, és már az első, rövidke beszélgetésük során létrejön köztük valami különös kapcsolat.

A magam módján én is olyan vagyok, mint ennek a könyvnek a narrátora, Alex, aki szeret mindennek utánanézni (legalább háromszor), mindig az adott helyzethez leginkább illő szavakat akarja használni (ami nem mindig sikerül neki), és ha olyan helyre utazik, ahol még sosem járt, akkor a biztonság kedvéért az egész várostérképet memorizálja. Körülményes(kedő)? Az. Szimpatikus? Nekem igen.

Én például szeretem pontosan meghatározni, hogy egy tizenéves főszereplővel rendelkező, kamaszkori problémákkal (is) foglalkozó könyv vajon a rendes kamaszregény műfajába tartozik-e, vagy pedig a young adult műfajba. Ezt általában elég könnyen és gyorsan el lehet dönteni, bár vannak cseles YA-regények, amelyek elég ügyesen álcázzák saját YA mivoltukat, s egy darabig úgy tesznek, mintha nemcsak olcsó, egyszerű konfekció-megoldásokat kínálnának a kamasznyavalyákra. De egy idő után úgyis kiderül az olcsóság, és nem olvastam még olyan YA-regényt, amin végül ne húztam volna fel magam rettentően. Ennek ellenére időnként továbbra is olvasok efféle regényeket, abban reménykedve, hogy majd egyszer találok olyat is, amin nem fogom felhúzni magam.

Ezt a könyvet is hasonló indíttatásból olvastam el. Úgy sejtettem, ez YA lehet, meg valahonnan rémlett a címe, meg amúgy is, van annak már legalább két hónapja, hogy utoljára kamaszkönyvet olvastam, szóval már hiányzott az ilyesmi, úgyhogy amikor véletlenül megláttam egy könyvesboltban, megvettem, hogy újabb próbát tegyek ezzel a műfajjal. De a vágyam, hogy előbb-utóbb találok egy olvasható YA-könyvet, ezúttal is kielégítetlen maradt – mivel elég hamar kiderült, hogy ez a regény nem YA.

Úgy egy évvel ezelőtt találkoztam először a Suuns zenéjével, amikor egy késő este lustán kattintgattam a YouTube-on a kapcsolódó videók között, amiket egy ismerős szám mellé kisorsoltak. Nagyon szeretek így új zenéket keresni, és elégedett vagyok a rendkívül kifinomult módszeremmel, amelynek a lényege a következő: bármit elkezdek hallgatni, ha tetszik a dal címe, az előadó/zenekar neve, vagy a videóból látható képkocka, viszont ha nem mondom az első tíz-húsz másodperc után, hogy: „hú!!”, akkor rögtön be is zárom a böngészőlapot.

A zenével kapcsolatban türelmetlenebb vagyok, mint az irodalommal kapcsolatban, és ha egy ismeretlen zenekar első szembejövő dala semmiféle érdeklődést nem vált ki belőlem húsz másodperc alatt, akkor valószínűleg nem keresem azt a zenekart többé. Persze lehet, hogy elsőre pont abba az egy számukba sikerült belefutnom, ami nem tetszik, és az összes többi tetszene, de hát mit lehet tenni – úgysem fogom már hallani őket. És az is lehet, hogy a türelmetlenségem miatt megfosztom magam egy csomó kiváló/értékes/érdekes műtől, aminek az értékeléséhez valamivel több idő kellene, de én nem értek a zenéhez, és nem tudom, hogyan kell egy zenét értékelni. Semmiféle zeneelméleti tudással nem rendelkezem, fogalmam sincs, mitől lesz egy zene jó, úgyhogy csak azt hallgatom, ami érzelmeket vált ki belőlem. Az pedig, hogy valami kivált-e belőlem érzelmeket, másodpercek alatt kiderül.

Éppen a Best American Short Stories 2013-as kötetét olvasom, aminek a bevezetőjében az elbeszélői hang fontosságáról ír a szerkesztő, és kifejti, hogy egyetlen novellát sem válogatott be a gyűjteménybe pusztán a történet miatt, hanem mindenhol a különleges, ellenállhatatlan (írói/narrátori) hangot kereste – a hangot, aminek hallatán az olvasó egyből kíváncsi lesz, és úgy érzi, muszáj többet hallania/megtudnia.

Nagyon tetszett a szerkesztő elmélkedése (majd talán írok róla bővebben is, amikor a végére érek a könyvnek), de ez a jelen pillanatban főleg azért érdekes, mert eszembe juttatta ezt a novellát, amit pár hónappal ezelőtt olvastam, aztán – ahogy az általában lenni szokott – úgy tíz perc alatt el is felejtettem. Legalábbis azt hittem, hogy elfelejtettem, de most hirtelen bevillantak részletek, és eszembe jutott, hogy milyen ellenállhatatlannak találtam a főszereplő/narrátor hangját, úgyhogy előkerestem a novellát, hogy újraolvassam, és újratanuljam azt, amit már eddig is tudtam.

Erika M. Anderson (művésznevén EMA) 2011-es lemeze nem éppen háttérzenének való, és nem ajánlott olyankor hallgatni, amikor az ember épp úgy van vele, hogy „mindegy, csak valami szóljon” – persze lehet így is hallgatni, de akkor csak megfájdul a fejünk az énekesnő zajos, zűrzavaros, gyakran kakofonikus dalaitól, az album megejtő szépsége és őszintesége viszont valószínűleg észrevétlen marad. Aki viszont rászánja az időt arra, hogy rendesen meghallgassa az albumot, különleges élményekkel gazdagodhat.

A Past Life Martyred Saints az énekesnő párkapcsolatának és ezzel párhuzamosan a korábbi zenekarának felbomlása után született, s ezek a magánéleti események éreztetik is hatásukat a zenéjén. Ugyanakkor a lemez jóval több, mint egy fiatal nő búsongásainak gyűjteménye – az érzelmes-érzéki balladák mellett vannak itt dacos-keserű, mégis felemelő himnuszok; a testi-lelki önmarcangolás zenei kifejeződései, torzított hangszerekkel és húsba vágó szövegekkel; és zajos-rockos, játékos dalok is. Az biztos, hogy EMA nem fél sem az önkifejezéstől, sem a kísérletezéstől, és sokszor egyetlen dalon belül is igen meglepő (és rendkívül nyugtalanító) zenei és érzelmi váltásokkal találkozhatunk.

Pont egy novellányi időm és kedvem volt, amikor ezt olvastam, de az, hogy miért ezt választottam az összes, számomra hozzáférhető novella közül, leginkább annak tudható be, hogy épp ez volt az első novella a New Yorkeren, amit nem csupán az előfizetők olvashattak. Jó, még a címe is tetszett (Rossz álmok – hát, na, nem annyira sokatmondó, nem a világ leghatásosabb címe, és nem kezdek rögtön izgatott ábrándozásba, hogy vajon miféle lesz a történet, ha elolvasok egy ilyen címet, de azért nem is rossz cím ez), de amikor olvasni kezdtem, először arra gondoltam, ezt inkább nem is olvasom végig.

Furcsán ósdi módon indul a történet – olyan módon, amit mesterkéltnek érzek, és ami teljesen hidegen hagy. Biztos a „neveltetésem” teszi – mármint az irodalmi neveltetésem/ízlésem, meg az előítéleteim –, hogy amikor rémálmokból felébredő, magányos gyerekekről, sötét, alagsori lakásokról, az anyuka fárasztó és lélekölő napi munkáját a szemem elé idéző varrógépekről, illetve a feltehetően igen intellektuális, ámde nem túl gyakorlatias apuka hangszereiről olvasok, rögtön azt képzelem, hogy ez biztos valami szomorú-szívmelengető dickensi történet lesz, én meg – a Szép reményeket leszámítva – csöppet sem vagyok oda a dickensi történetekért, akkor meg főleg nem, ha azok a 21. században íródtak. Persze nem venném a fáradságot, hogy írjak erről a novelláról, ha menet közben nem változott volna meg a véleményem. De valamelyest megváltozott, úgyhogy írok róla.