Erika M. Anderson (művésznevén EMA) 2011-es lemeze nem éppen háttérzenének való, és nem ajánlott olyankor hallgatni, amikor az ember épp úgy van vele, hogy „mindegy, csak valami szóljon” – persze lehet így is hallgatni, de akkor csak megfájdul a fejünk az énekesnő zajos, zűrzavaros, gyakran kakofonikus dalaitól, az album megejtő szépsége és őszintesége viszont valószínűleg észrevétlen marad. Aki viszont rászánja az időt arra, hogy rendesen meghallgassa az albumot, különleges élményekkel gazdagodhat.

A Past Life Martyred Saints az énekesnő párkapcsolatának és ezzel párhuzamosan a korábbi zenekarának felbomlása után született, s ezek a magánéleti események éreztetik is hatásukat a zenéjén. Ugyanakkor a lemez jóval több, mint egy fiatal nő búsongásainak gyűjteménye – az érzelmes-érzéki balladák mellett vannak itt dacos-keserű, mégis felemelő himnuszok; a testi-lelki önmarcangolás zenei kifejeződései, torzított hangszerekkel és húsba vágó szövegekkel; és zajos-rockos, játékos dalok is. Az biztos, hogy EMA nem fél sem az önkifejezéstől, sem a kísérletezéstől, és sokszor egyetlen dalon belül is igen meglepő (és rendkívül nyugtalanító) zenei és érzelmi váltásokkal találkozhatunk.

Az első szám, a több mint hét perces „Grey Ship” tökéletes ízelítőt nyújt abból, ami az albumon ránk vár – a dal egy izgalmas (és nem éppen biztonságos) hullámvasút, amely a „nappaliban magnóval felvett”, recsegős lo-fi indítás után lassan egyre gazdagabb és tisztább hangzásúvá válik. Az egymás után bekapcsolódó, újabb és újabb asszociációkat előhívó hangszerek és szólamok végül egy végtelenül melankolikus, ugyanakkor felemelő és szépséges egésszé állnak össze – a hatás a sokadik hallgatásra is lenyűgöző.

A folytatás nem kevésbé erőteljes, s bár nem célom, hogy az album mind a 9 számáról részletesen írjak, a „California” című modern nagyvárosi himnusz (ami lehetne az a 2010-es években, mint ami a Verve „Bitter Sweet Symphony” c. dala volt a 90-es években) mellett nem akarok szó nélkül elmenni, mert ez még úgy is a lemez csúcspontja, hogy a Past Life színvonala egyenletesen magas, és egyetlen olyan szám sincs rajta, amire azt mondanám, hogy nyugodtan átugorható.

A „Grey Ship”-pel ellentétben itt az énekesnő nem bajlódik a hosszú felvezetéssel – már az első sor, a „Fuck California, you made me boring” („Baszd meg, Kalifornia, miattad lettem unalmas”) egyértelművé teszi, hogy itt nem lesz finomkodás. De nem arra gondolok, hogy a dal különösebben trágár módon folytatódna. A finomkodás hiányának csak az egyik jele az, hogy EMA mer trágár is lenni, ám a számban előforduló egy-két bazdmegnél jóval izgalmasabb és felkavaróbb az a nyers őszinteség, ahogyan EMA az érzelmeket, az emberi kapcsolatokat és a testi létezést megközelíti.

A „California” négy és fél percében benne van mindaz a harag, (ál)nihilizmus, félelem, kiábrándultság, csalódottság, keserűség és dacos boldogság, amit valaki távol mindenkitől, egy személytelen nagyvárosban érezhet és tapasztalhat. A dal komplexitása és gazdagsága egyébként nem utolsósorban EMA szövegírói tehetségének köszönhető: az énekesnő nem dramatizál semmit, viszont úgy tud egymás mellé pakolni egyszerű szavakat, hogy a szövegei képek és asszociációk egész sorát idézik fel a hallgatóban, és számos különböző értelmezést lehetővé tesznek.



Mint már említettem, a Past Life színvonala a rendkívül erős kezdés után sem esik vissza, és EMA remekül építi fel az albumot. A dalokat gyakran összeköti egy-egy zenei megoldás vagy hangzás, az előadásmód, vagy a téma. Ami például a hangzást illeti, az énekesnő előszeretettel kezdi a dalait nyers, torz, amatőr felvételeket idéző módon; a már említett „Grey Ship” mellett így kezdődik az „Anteroom” és a „Butterfly Knife” is, ám a jellegzetes, kevéssé finom indítás után mindhárom szám máshová és máshogyan fejlődik – van, amelyikből szomorkás vagy kedves ballada lesz, és van, amelyikből dalnak alig-alig nevezhető, dühös-fájdalmas zajorgia.

Ami pedig az előadói stílust illeti: a lemezt hallgatva gyakran támad olyan érzésem, mintha az énekesnő egyenesen az én fülembe énekelne – és nem azért, mert a fülemben fülhallgatóval hallgatom a zenét, hanem azért, mert EMA előadásmódja és időnként alig érthető, suttogássá halkuló énekhangja olyan bizalmas és intim, hogy azt gondolom, biztosan nem lehetne így énekelni valakinek, aki „idegen”. A néha szinte már kényelmetlen intimitást egyébként helyenként morbid, játékos elemek ellensúlyozzák, több dalnak (pl. az „Anteroom”-nak és a „Red Star”-nak) van olyan részlete, ahol EMA mintha egy óvodai dalocskát énekelne – bár a szövegek természetesen nem óvodába illőek.

S végül a dalok tematikai hasonlóságáról is érdemes néhány szót ejteni. EMA fő témái a veszteség és a pusztulás (és pusztítás és önpusztítás) – ennek ellenére a lemez végére érve nem az a legerősebb érzésem, hogy most aztán jól a földbe lettem döngölve (bár ez is igaz), hanem az, hogy egy erőteljes, felemelő és nagyon szép albumnak értem a végére – még akkor is, ha EMA lemezét hallgatni a legkevésbé sem szórakoztató elfoglaltság.