Mike Nichols: Közelebb - Closer
Ha valaki csak annyit mondana nekem, hogy van egy film, ami két férfiról és két nőről szól, akik az idők során nagyjából az összes létező kombinációban összekeverednek egymással, az első gondolatom az lenne, hogy ez biztos valami eltúlzott, harsány, minden életszerűséget nélkülöző vígjáték lehet. Nos, a Közelebb épp erről szól, ám ez a film se nem eltúlzott, se nem harsány. És nem is vígjáték. Inkább egy finom, szép-szomorú dráma, hétköznapi vágyakról, vonzalmakról, kapcsolatokról és a kapcsolatok elromlásáról – csupa olyasmiről, amit mindannyian ismerhetünk a való életből. S a Közelebb legfeljebb annyiban nem életszerű, hogy amit ebben a filmben a szereplők művelnek magukkal és egymással, azt a való életben általában Natalie Portmannél vagy Jude Lawnál valamivel kevésbé vonzó és karizmatikus „szereplők” művelik/szenvedik el.
Na de térjünk vissza a filmhez. A Közelebb kb. 4 év történetét meséli el, s azzal indul, hogy a káprázatos fiatal lány, Alice (Natalie Portman), aki épphogy megérkezett New Yorkból Londonba, egy baleset következtében megismerkedik Dannel (Jude Law), az írói ambíciókkal rendelkező újságíróval. Alice és Dan összejönnek, és (talán) boldogan élnek, egészen addig, amíg a férfi egy munka kapcsán találkozik Annával, a fotóssal (Julia Roberts), akinek a legvonzóbb tulajdonsága az, hogy – Alice-szel ellentétben – nem lány, hanem nő. Dan megpróbál viszonyt kezdeményezni Annával, de eleinte nem jár sikerrel, azt viszont sikerül elérnie, hogy Anna az ő áldásos közreműködésének köszönhetően megismerkedik Larryvel (Clive Owen), akivel aztán tökéletes párt alkot – de csak egy darabig.
A további részletekbe nem megyek bele, már csak azért sem, mert az a rengeteg párcsere, szakítás, újrakezdés, megcsalás, játszmázás, hazudozás, becsapás és önbecsapás, amit a szereplők a továbbiakban művelnek, elmesélve talán túlzásnak tűnhet. A filmet nézve viszont nem tűnik annak, egyrészt mert mindez elég hosszú idő leforgása alatt történik, másrészt meg mert a színészek elég jók és hitelesek ahhoz, hogy elhiggyem nekik: tényleg lehetséges ennyiféleképpen elrontani kapcsolatokat.
Mert a film elsősorban az elrontást és elromlást vizsgálja: azokat a pillanatokat, amikor valaki úgy dönt, hogy jobb lesz hazudni, mint igazat mondani; amikor valaki enged a csábításnak, noha pontosan tudja, hogy a következmények fájdalmasak lesznek; vagy amikor valaki – látszólag ok nélkül – hirtelen felrúg egy kapcsolatot, ami működni látszott. Elsőre talán furcsa lehet, hogy egyik párt sem látjuk soha olyankor, amikor épp minden rendben van közöttük, de úgy gondolom, ez nem baj. Tolsztoj híres mondatát kiforgatva azt mondanám, hogy a boldog kapcsolatok úgyis mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan kapcsolat a maga módján az, és a film szereplőinek veszekedéseiből, vádaskodásaiból és könnyes drámáiból egyébként is kiderül épp annyi, hogy el lehessen képzelni, korábban mit szerettek egymásban.
Ahogy azt Larry megjegyzi Alice-nek, amikor még csak néhány hónapja jár együtt Annával: „még abban a szakaszban vagyunk, amikor minden idegesítő szokásomat vonzónak találja”. De a film nem mutatja meg ezt a rózsaszín ködös időszakot, helyette azt látjuk, amikor Alice kezdetben oly bájosnak tűnő ragaszkodása inkább már nyűg Dan számára; amikor Larry durva, macsó természete már nem vonzza, hanem elijeszti Annát; vagy épp azt, amikor Dan szerelmes-féltő aggodalmaskodásnak álcázott érzelmi zsarolása egyik pillanatról a másikra elviselhetetlenné válik Alice számára.
Az érzelmi háló, ami a szereplőket összeköti, rendkívül bonyolult és törékeny, és a rendező (na meg a remek színészek) nagyon finoman, a fölösleges, eltúlzott gesztusokat mellőzve mutatják meg, hogy milyen végtelenül elcseszett dolog tud lenni egy olyan párkapcsolat, ami alapvetően hazugságokra és manipulációra épül – mert itt persze erről van szó, és még a legártatlanabb, legőszintébb szereplő sem teljesen ártatlan és őszinte.
És bár az állandó hazudozás nem teszi túl szimpatikussá a szereplőket, mégis meg lehet őket érteni, és talán még tanulni is lehet valamit tőlük. Például azt, hogy az egyik legszörnyűbb dolog, ami történhet, az az, amikor valaki, aki korábban mindig hazudott, egyszer csak igazat mond – de már senki nem hisz neki.
Na de térjünk vissza a filmhez. A Közelebb kb. 4 év történetét meséli el, s azzal indul, hogy a káprázatos fiatal lány, Alice (Natalie Portman), aki épphogy megérkezett New Yorkból Londonba, egy baleset következtében megismerkedik Dannel (Jude Law), az írói ambíciókkal rendelkező újságíróval. Alice és Dan összejönnek, és (talán) boldogan élnek, egészen addig, amíg a férfi egy munka kapcsán találkozik Annával, a fotóssal (Julia Roberts), akinek a legvonzóbb tulajdonsága az, hogy – Alice-szel ellentétben – nem lány, hanem nő. Dan megpróbál viszonyt kezdeményezni Annával, de eleinte nem jár sikerrel, azt viszont sikerül elérnie, hogy Anna az ő áldásos közreműködésének köszönhetően megismerkedik Larryvel (Clive Owen), akivel aztán tökéletes párt alkot – de csak egy darabig.
A további részletekbe nem megyek bele, már csak azért sem, mert az a rengeteg párcsere, szakítás, újrakezdés, megcsalás, játszmázás, hazudozás, becsapás és önbecsapás, amit a szereplők a továbbiakban művelnek, elmesélve talán túlzásnak tűnhet. A filmet nézve viszont nem tűnik annak, egyrészt mert mindez elég hosszú idő leforgása alatt történik, másrészt meg mert a színészek elég jók és hitelesek ahhoz, hogy elhiggyem nekik: tényleg lehetséges ennyiféleképpen elrontani kapcsolatokat.
Mert a film elsősorban az elrontást és elromlást vizsgálja: azokat a pillanatokat, amikor valaki úgy dönt, hogy jobb lesz hazudni, mint igazat mondani; amikor valaki enged a csábításnak, noha pontosan tudja, hogy a következmények fájdalmasak lesznek; vagy amikor valaki – látszólag ok nélkül – hirtelen felrúg egy kapcsolatot, ami működni látszott. Elsőre talán furcsa lehet, hogy egyik párt sem látjuk soha olyankor, amikor épp minden rendben van közöttük, de úgy gondolom, ez nem baj. Tolsztoj híres mondatát kiforgatva azt mondanám, hogy a boldog kapcsolatok úgyis mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan kapcsolat a maga módján az, és a film szereplőinek veszekedéseiből, vádaskodásaiból és könnyes drámáiból egyébként is kiderül épp annyi, hogy el lehessen képzelni, korábban mit szerettek egymásban.
Ahogy azt Larry megjegyzi Alice-nek, amikor még csak néhány hónapja jár együtt Annával: „még abban a szakaszban vagyunk, amikor minden idegesítő szokásomat vonzónak találja”. De a film nem mutatja meg ezt a rózsaszín ködös időszakot, helyette azt látjuk, amikor Alice kezdetben oly bájosnak tűnő ragaszkodása inkább már nyűg Dan számára; amikor Larry durva, macsó természete már nem vonzza, hanem elijeszti Annát; vagy épp azt, amikor Dan szerelmes-féltő aggodalmaskodásnak álcázott érzelmi zsarolása egyik pillanatról a másikra elviselhetetlenné válik Alice számára.
Az érzelmi háló, ami a szereplőket összeköti, rendkívül bonyolult és törékeny, és a rendező (na meg a remek színészek) nagyon finoman, a fölösleges, eltúlzott gesztusokat mellőzve mutatják meg, hogy milyen végtelenül elcseszett dolog tud lenni egy olyan párkapcsolat, ami alapvetően hazugságokra és manipulációra épül – mert itt persze erről van szó, és még a legártatlanabb, legőszintébb szereplő sem teljesen ártatlan és őszinte.
És bár az állandó hazudozás nem teszi túl szimpatikussá a szereplőket, mégis meg lehet őket érteni, és talán még tanulni is lehet valamit tőlük. Például azt, hogy az egyik legszörnyűbb dolog, ami történhet, az az, amikor valaki, aki korábban mindig hazudott, egyszer csak igazat mond – de már senki nem hisz neki.
