Riikka Pulkkinen regénye egy finn család három generációjának életét és titkait tárja fel, szépen, finoman, érzékenyen. A regény jelen idejében megismerjük az idős festőművészt, Marttit, és feleségét, aki rákban haldoklik. Elsa közeledő halálának tudatát minden családtag másként éli meg: Elsa maga szeretné minél jobban kiélvezni azt a kis időt, ami még hátravan neki; Martti próbál lélekben felkészülni a fájdalomra, ami hamarosan vár rá; lányuk, az orvos Eleonoora arrogáns professzionalizmust színlelve gondoskodik az anyjáról; Eleonoora egyik lánya, a szerelmi bánattól sújtott Anna pedig elkezd egyre több időt tölteni a nagyszüleivel. És éppen a fiatal, de az élet rejtett történéseit és az emberek eltemetett fájdalmait ösztönösen ismerő és értő Anna az, aki véletlenül rábukkan egy régi, már-már elfeledett titokra, amelyről látszólag oly tökéletes, szerető, összetartó családjának tagjai évtizedek óta nem hajlandók beszélni, abban a hitben, hogy amiről nem beszélnek, az nem is fog többé fájni.

A titok neve: Eeva. Eeva sok évvel korábban Eleonoora bébiszittereként dolgozott, és az a néhány év, amit a túláradóan érzelmes, gondoskodó természetű lány a családdal töltött, minden érintettben maradandó nyomokat hagyott, bár a családtagok a későbbiekben mindent megtettek, hogy elhalványítsák az Eevával kapcsolatos emlékeiket. Érthető hát, hogy nem mindenki örül Anna véletlen felfedezésének, ám a dacos, melankolikus lány nem hagyja, hogy a családja továbbra is hazugságok között éljen, és szép lassan kideríti, miért számít Eeva neve régóta tabunak.

Az első felfedezés után aztán a történet két idősíkon játszódik: az Eeva történetét elmesélő fejezetekben visszautazunk az erős színekkel, roppant hangulatosan ábrázolt 60-as évekbe, amikor a fiatalok – mint Eeva is – minden korábbinál szabadabbak voltak, tele izgatott várakozással, és úgy érezték, ők fogják megváltani a világot – ami nem történt meg. A jelen idejű történetszálon pedig azt követhetjük nyomon, hogy hogyan békélnek meg egymással (és magukkal) a család tagjai, akiknek a viszonyait alaposan felkavarja mind Elsa közelgő halála, mind pedig Eeva „kísértetének” felbukkanása.

Az írónő számos „nagy” témát feszeget a regényben: ír a szeretetről és a szerelemről; az élet során elkerülhetetlen árulásokról; a megbocsátásról és az újrakezdésről. A legfőbb témája pedig – a címből is sejthetően – az igazság(ok) és a hazugságok, kitalált történetek, meghamisított emlékek közötti kapcsolat vizsgálata: vajon megváltozik-e bármi is attól, ha valamiről, amit évtizedekig igaznak hittünk, kiderül, hogy hazugság? (Vagy fordítva.) Vajon felül kell-e írni a hamis emlékeket? És vajon a közös igazságok tartanak össze egy családot, vagy a közös hazugságok is épp olyan jól megteszik?

Az biztos, hogy a szereplők nem tudják egykönnyen megválaszolni ezeket a kérdéseket, és a kis, privát és a nagy, közös, családi hazugságok, legendák és történetek vizsgálata a történet során számos könnyes beszélgetéshez, megejtően őszinte kitárulkozáshoz, vádaskodással és önmarcangolással tarkított vitához, vagy éppen szépséges, finoman intim családi jelenethez vezet.

Ám az írónő sikeresen elkerüli a túlzott drámaiság vagy érzelgősség csapdáját – ő egyszerűen csak szolidan, merengősen, a boldog és a boldogtalan pillanatokon egyaránt elidőzve elmesél egy alapvetően tragikus történetet, amelynek a végére érve furcsa módon mégis minden békésebbnek, szebbnek, barátságosabbnak tűnik – mind a szereplők életében, mind pedig a valóságban.