Tim Winton: Hajsza - The Riders
A kedvenc angol blogomon olvastam egyszer régen erről a regényről, majd mielőtt még eljöttem volna otthonról, gyorsan megvettem a nyári Alexandra-vásárban. És szokás szerint valahogy pont a legjobbkor olvastam – az utóbbi hetekben én is épp mindenfelé költözködtem-utaztam az országon belül és kívül is, így egészen könnyen bele tudtam képzelni magam a könyv meglehetősen ijesztő alaphelyzetébe: abba, hogy a főszereplő fél Európán keresztül követ valakit, és közben egyre elveszettebbnek érzi magát. Az meg csak hozzátett az élményhez, hogy – bár amúgy nem vagyok valami nagy utazó – a regény egyes helyszínein már én is jártam, és most én is épp olyan idegennek és barátságtalannak láttam ezeket az ismerős helyeket, mint a főszereplő.
Na de térjünk rá a könyvre, kicsit spoileresen. A Hajsza főszereplője Scully, a szimpatikus, jóindulatú balek, aki az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy a feleségével, Jenniferrel, és a lányával, Billie-vel együtt Európa különböző országaiban próbált szerencsét. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Scully éjt nappallá téve gürcölt, míg felesége, a „magasabb osztályból” származó, finom lelkű, művészi ambíciókat dédelgető Jennifer megpróbált kiteljesedni – amennyire tudni lehet, nem sok sikerrel.
A történet kezdetén azonban úgy tűnik, a fárasztó és frusztráló vándoréveknek most már vége, s a család arra készül, hogy végleg letelepedjen Írországban. Már meg is találták a leendő álomotthonukat, s míg Scully Írországban marad, hogy lakhatóvá tegye az egyelőre igen romos házat, addig Jennifer és Billie hazautaznak Ausztráliába, hogy felszámolják az ottani életük maradványait. Látszólag minden remekül alakul – az írországi ház szépül, a táviratok szerint Ausztráliában is minden a tervek szerint halad, s Jennifer és Billie alig várják, hogy az otthoni ügyek elintézése után végre beköltözhessenek az új otthonukba. Ám az érkezés napján csak a hétéves kislány száll le a repülőről – és bármennyire is cserfes és talpraesett gyerek is Billie egyébként, most mégis képtelen szavakba önteni, hogy mi történt az anyjával. Így aztán az aggodalomtól félőrült Scully és a megnémult Billie egy hátizsáknyi cuccal felszerelkezve elindulnak, hogy megtalálják Jennifert.
Apa és lánya végigjárják az összes helyet, ahol a nő valószínűleg lehet, Görögországtól kezdve Párizson át Amszterdamig, de persze a valóságos utazás mellett a hajsza belső utazást is jelent – s az út minden egyes állomásán feltárul valamiféle „igazság” Scully számára: olyasmi, amit talán korábban is megsejthetett volna, ha nem ámította volna magát éveken keresztül azzal, hogy a nehézségek ellenére is milyen csodás a közös élete rajongva szeretett feleségével. Az út során Scully egészen az ideg-összeroppanás határáig jut, miközben megpróbálja elfogadni a gondolatot, hogy az, amit ő boldog családi életnek képzelt, talán valami egészen más volt.
Tim Winton roppant érzékletesen ábrázolja Scully feldúlt és tehetetlen lelkiállapotát, és azt, hogy milyen érzés az, amikor minden és mindenki, ami és aki korábban olyan ismerős, megbízható és barátságos volt, hirtelen az ember ellen fordul. Mert itt ez történik: az apró görög sziget, ahol Scully korábban otthon érezte magát, most már egyáltalán nem otthonos, inkább börtönre hasonlít, ahonnan menekülni kell; a régi barátok, akiket a férfi megkeres, hátha tudnak valamit Jenniferről, úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lenne semmiről (vagy talán tényleg fogalmuk sincs?); és még maga Jennifer is – bár időnként szándékosan elejt egy-egy nyomot, mintha vágyna arra, hogy megtalálják – idegennek és ellenségesnek mutatkozik.
S bár elsőre úgy tűnik, a regény fő kérdése az, hogy mi történhetett Jenniferrel, ahogy közeledünk a történet végéhez, ez egyre kevésbé lesz fontos: az „igazi” Jennifer lassan átadja a helyét Jennifer ideájának, egy egyre homályosabb képnek, amelyet Scully igyekszik megtalálni – miközben már abban sem biztos, hogy tényleg olyan fontos-e, hogy megtalálja, vagy csak a makacs-kétségbeesett megszállottság az, ami nem engedi, hogy felhagyjon a kereséssel.
Természetesen nem írom le a történet végét, csak annyit, hogy ez a különös regény – ami egy családi dráma, egy krimi, egy thriller, és egy metafizikai kérdéseket boncolgató, filozofikus mű keveréke – semmiféle értelemben nem zárul megnyugtatóan. Az viszont pontosan kiderül belőle, milyen könnyen lesz az ismerősből idegen, s hogy milyen könnyen és gyorsan el lehet jutni a szakadék szélére – gondolom, ezért sem hagy nyugodni ez a történet még most sem.
Na de térjünk rá a könyvre, kicsit spoileresen. A Hajsza főszereplője Scully, a szimpatikus, jóindulatú balek, aki az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy a feleségével, Jenniferrel, és a lányával, Billie-vel együtt Európa különböző országaiban próbált szerencsét. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Scully éjt nappallá téve gürcölt, míg felesége, a „magasabb osztályból” származó, finom lelkű, művészi ambíciókat dédelgető Jennifer megpróbált kiteljesedni – amennyire tudni lehet, nem sok sikerrel.
A történet kezdetén azonban úgy tűnik, a fárasztó és frusztráló vándoréveknek most már vége, s a család arra készül, hogy végleg letelepedjen Írországban. Már meg is találták a leendő álomotthonukat, s míg Scully Írországban marad, hogy lakhatóvá tegye az egyelőre igen romos házat, addig Jennifer és Billie hazautaznak Ausztráliába, hogy felszámolják az ottani életük maradványait. Látszólag minden remekül alakul – az írországi ház szépül, a táviratok szerint Ausztráliában is minden a tervek szerint halad, s Jennifer és Billie alig várják, hogy az otthoni ügyek elintézése után végre beköltözhessenek az új otthonukba. Ám az érkezés napján csak a hétéves kislány száll le a repülőről – és bármennyire is cserfes és talpraesett gyerek is Billie egyébként, most mégis képtelen szavakba önteni, hogy mi történt az anyjával. Így aztán az aggodalomtól félőrült Scully és a megnémult Billie egy hátizsáknyi cuccal felszerelkezve elindulnak, hogy megtalálják Jennifert.
Apa és lánya végigjárják az összes helyet, ahol a nő valószínűleg lehet, Görögországtól kezdve Párizson át Amszterdamig, de persze a valóságos utazás mellett a hajsza belső utazást is jelent – s az út minden egyes állomásán feltárul valamiféle „igazság” Scully számára: olyasmi, amit talán korábban is megsejthetett volna, ha nem ámította volna magát éveken keresztül azzal, hogy a nehézségek ellenére is milyen csodás a közös élete rajongva szeretett feleségével. Az út során Scully egészen az ideg-összeroppanás határáig jut, miközben megpróbálja elfogadni a gondolatot, hogy az, amit ő boldog családi életnek képzelt, talán valami egészen más volt.
Tim Winton roppant érzékletesen ábrázolja Scully feldúlt és tehetetlen lelkiállapotát, és azt, hogy milyen érzés az, amikor minden és mindenki, ami és aki korábban olyan ismerős, megbízható és barátságos volt, hirtelen az ember ellen fordul. Mert itt ez történik: az apró görög sziget, ahol Scully korábban otthon érezte magát, most már egyáltalán nem otthonos, inkább börtönre hasonlít, ahonnan menekülni kell; a régi barátok, akiket a férfi megkeres, hátha tudnak valamit Jenniferről, úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lenne semmiről (vagy talán tényleg fogalmuk sincs?); és még maga Jennifer is – bár időnként szándékosan elejt egy-egy nyomot, mintha vágyna arra, hogy megtalálják – idegennek és ellenségesnek mutatkozik.
S bár elsőre úgy tűnik, a regény fő kérdése az, hogy mi történhetett Jenniferrel, ahogy közeledünk a történet végéhez, ez egyre kevésbé lesz fontos: az „igazi” Jennifer lassan átadja a helyét Jennifer ideájának, egy egyre homályosabb képnek, amelyet Scully igyekszik megtalálni – miközben már abban sem biztos, hogy tényleg olyan fontos-e, hogy megtalálja, vagy csak a makacs-kétségbeesett megszállottság az, ami nem engedi, hogy felhagyjon a kereséssel.
Természetesen nem írom le a történet végét, csak annyit, hogy ez a különös regény – ami egy családi dráma, egy krimi, egy thriller, és egy metafizikai kérdéseket boncolgató, filozofikus mű keveréke – semmiféle értelemben nem zárul megnyugtatóan. Az viszont pontosan kiderül belőle, milyen könnyen lesz az ismerősből idegen, s hogy milyen könnyen és gyorsan el lehet jutni a szakadék szélére – gondolom, ezért sem hagy nyugodni ez a történet még most sem.
