Pont egy novellányi időm és kedvem volt, amikor ezt olvastam, de az, hogy miért ezt választottam az összes, számomra hozzáférhető novella közül, leginkább annak tudható be, hogy épp ez volt az első novella a New Yorkeren, amit nem csupán az előfizetők olvashattak. Jó, még a címe is tetszett (Rossz álmok – hát, na, nem annyira sokatmondó, nem a világ leghatásosabb címe, és nem kezdek rögtön izgatott ábrándozásba, hogy vajon miféle lesz a történet, ha elolvasok egy ilyen címet, de azért nem is rossz cím ez), de amikor olvasni kezdtem, először arra gondoltam, ezt inkább nem is olvasom végig.

Furcsán ósdi módon indul a történet – olyan módon, amit mesterkéltnek érzek, és ami teljesen hidegen hagy. Biztos a „neveltetésem” teszi – mármint az irodalmi neveltetésem/ízlésem, meg az előítéleteim –, hogy amikor rémálmokból felébredő, magányos gyerekekről, sötét, alagsori lakásokról, az anyuka fárasztó és lélekölő napi munkáját a szemem elé idéző varrógépekről, illetve a feltehetően igen intellektuális, ámde nem túl gyakorlatias apuka hangszereiről olvasok, rögtön azt képzelem, hogy ez biztos valami szomorú-szívmelengető dickensi történet lesz, én meg – a Szép reményeket leszámítva – csöppet sem vagyok oda a dickensi történetekért, akkor meg főleg nem, ha azok a 21. században íródtak. Persze nem venném a fáradságot, hogy írjak erről a novelláról, ha menet közben nem változott volna meg a véleményem. De valamelyest megváltozott, úgyhogy írok róla.

A történet tehát egy alagsori lakásban játszódik, és azzal kezdődik, hogy egy kilencéves kislány szörnyű álomból ébred az éjszaka közepén – álmában a kedvenc, már ezerszer olvasott könyvét olvasta, ám a történet végére érve hirtelen észrevett egy epilógust, vagyis egy „kivel mi történt a későbbiekben”-féle kitekintést, ami korábban nem volt ott, s aminek a brutálisan tárgyilagos hangvétele (és a tartalma) úgy nagyjából minden illúzióját lerombolta a szereplőkkel kapcsolatban. (Szerintem ez tényleg szörnyű álom – én például a mai napig nem olvastam el a kiegészítést, amit E. M. Forster 50 évvel a regény megjelenése után hozzáírt a Szoba kilátással végéhez, és nagyon örülök, hogy abban a kiadásban, ami nekem megvan, ez nem szerepel – nem akarom biztosan tudni, hogy hogyan alakult Lucy és George élete a firenzei nászút után; főleg azért nem, mert annyit azért tudok, hogy nem jól.)

Szóval, a novellára visszatérve: a kislány álma azért (is) olyan szörnyű, mert nemcsak arra ébreszti rá őt, hogy a fiktív szereplők nem örökkévalóak, hanem arra is, hogy ő sem lesz az. De kilencévesen, az éjszaka közepén, egy alvó lakás zajait hallgatva és a sötétben idegennek tűnő tárgyak körvonalait nézegetve szerintem nemigen lehet racionálisan gondolkodni arról, hogy: „egyszer meg fogok halni”, és a kislánynak ez nem is sikerül – viszont valamit mégiscsak csinálnia kell, mielőtt újra el tud aludni, úgyhogy fogja magát, és szép óvatosan feldönt néhány bútort a nappaliban, majd megfogadja, hogy soha nem fogja elárulni a szüleinek, hogy ő a felelős a rendetlenségért.

És itt kezd tényleg érdekessé válni a novella – az anyuka ugyanis, amikor másnap kora reggel meglátja, hogy mi történt, egyáltalán nem a lányára gyanakszik. Először arra gondol, hogy betörtek a lakásba, de aztán rájön, hogy minden a helyén van, csak az a pár szék van feldöntve, és arra jut, hogy biztosan a férje döntögette fel őket késő éjszaka, s hogy ezzel mondani akart valamit – például azt, hogy igazából semmire sem becsüli az ő erőfeszítéseit, amelyek arra irányulnak, hogy eltartsa a családot, amíg a kevéssé gyakorlatias családfő elvan az intellektuál-művészkedésével.

A spoilerezős kedvem ellenére sem írom le, mi történik ezután – igazából nem is történik semmi, csak az anyuka agyában. De az igen ironikus, hogy én mint olvasó tudom, hogy egyáltalán nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy azt a saját tisztánlátását és logikus gondolkodását folyamatosan dicsérő anyuka elképzeli. És a jövő, amit az anyuka teljesen hibás feltételezésre épülő gondolatmenetei sejteni engednek, az borzasztóan sötét és ijesztő.

Azt azért hozzáteszem, hogy ez alapján az egy novella alapján ítélve Tessa Hadley (akiről egyébként semmit nem tudok, és fogalmam sincs, miket írt még, s hogy azok jók-e) nem egy Ian McEwan (aki a sorsdöntő elhallgatások és önbecsapások ábrázolásának mestere), és nem is Alice Munro (aki meg – az eddigi ismereteim alapján – az egész életeket meghatározó ironikus félreértések leírásában jeleskedik). A Hadley által alkalmazott iróniában tényleg van valami „ósdi” – úgy értem, túlságosan egyértelmű a novellában leírt helyzet iróniája, én meg az olyasféle iróniát szeretem jobban, ami hagy némi helyet az én képzeletemnek is.

És mégis – igen rossz álmaim voltak aznap éjjel, amikor ezt a történetet olvastam, úgyhogy lehet, hogy az írónő mégiscsak tud valamit. Mondjuk ósdi módon hatásos történetet írni.