Úgy egy évvel ezelőtt találkoztam először a Suuns zenéjével, amikor egy késő este lustán kattintgattam a YouTube-on a kapcsolódó videók között, amiket egy ismerős szám mellé kisorsoltak. Nagyon szeretek így új zenéket keresni, és elégedett vagyok a rendkívül kifinomult módszeremmel, amelynek a lényege a következő: bármit elkezdek hallgatni, ha tetszik a dal címe, az előadó/zenekar neve, vagy a videóból látható képkocka, viszont ha nem mondom az első tíz-húsz másodperc után, hogy: „hú!!”, akkor rögtön be is zárom a böngészőlapot.

A zenével kapcsolatban türelmetlenebb vagyok, mint az irodalommal kapcsolatban, és ha egy ismeretlen zenekar első szembejövő dala semmiféle érdeklődést nem vált ki belőlem húsz másodperc alatt, akkor valószínűleg nem keresem azt a zenekart többé. Persze lehet, hogy elsőre pont abba az egy számukba sikerült belefutnom, ami nem tetszik, és az összes többi tetszene, de hát mit lehet tenni – úgysem fogom már hallani őket. És az is lehet, hogy a türelmetlenségem miatt megfosztom magam egy csomó kiváló/értékes/érdekes műtől, aminek az értékeléséhez valamivel több idő kellene, de én nem értek a zenéhez, és nem tudom, hogyan kell egy zenét értékelni. Semmiféle zeneelméleti tudással nem rendelkezem, fogalmam sincs, mitől lesz egy zene jó, úgyhogy csak azt hallgatom, ami érzelmeket vált ki belőlem. Az pedig, hogy valami kivált-e belőlem érzelmeket, másodpercek alatt kiderül.

Mivel ez a poszt a Suuns első albumáról szól, könnyen kitalálható, hogy az ő zenéjük azonnal hat (rám). A rend kedvéért elmondom, hogy a zenekar egyik korai (még az első albumnál is korábbi) szerzeménye, az „Optimist” volt az első szám, amit hallottam tőlük; már a dal roppant szuggesztív, „éjszakai” hangzása megfogott, aztán amikor 1:00 körül belépett az ének is – hát, rögtön szerelmes lettem. Írtam már korábban, hogy odavagyok a vinnyogós, „törékeny” hangú énekesekért, és Ben Shemie is ilyen. Úgyhogy miután szanaszét hallgattam ezt a számot, lassan elkezdtem meghallgatni mindent, amit a Suuns valaha csinált, és újabban az a titkos misszióm, hogy mindenkivel megismertessem őket, mert úgy általában eszméletlen jók.

Na de rátérek végre a Zeroes QC című albumra, ami a sötét-elektronikus hangzást a rockzenével vegyítő kanadai indie-zenekar első nagylemeze volt, és 2010-ben jelent meg.

A nyitódal, az „Armed for Peace” rögtön egy kiváló darab, és remekül bemutatja, hogy mit tud a Suuns, amikor igazán jó formában van. A szám igen lassan építkezik: a nyikorgó, minimál-elektro indítás után lassan egyre több hangszer lép be, és az 1:50 körül megszólaló éneknek már egy mérhetetlenül sötét hangóceánon kellene áttörnie magát – ami majdnem lehetetlen. De az ének erőtlensége nem „hiba” (sőt: egészen biztosan szándékos), mert az a kevés, ami Ben Shemie fáradt-enervált, néha szinte éteri hangjából eljut hozzánk a hangzavaron keresztül, így is roppant hatásos.

A Suunst hallgatva egyébként is mindig az a benyomásom, hogy ezek a srácok igencsak agyasak, és nagyon pontosan tudják, mi (és miből mennyi) kell ahhoz, hogy a végeredmény valami olyasmi legyen, amire csak annyit tudok mondani: „váó!”. És az „Armed for Peace” kiválóan demonstrálja a zenekar tudatosságát: az aprólékosan egymásra pakolt hangokat és a gondosan adagolt effekteket hallva egyértelmű, hogy a bandának határozott elképzelései vannak arról, hogy hogyan érjenek célt egy számmal, és általában el is jutnak a célhoz: az éppen elszabadulni készülő, egyszerre ijesztő és lenyűgöző káoszhoz.

Ez a fajta megcsináltság/tudatosság mégsem tűnik lélektelennek vagy túl „technikásnak” – a Suuns hangzása nagyon is életteli, még lemezen is, élőben hallani őket pedig valószínűleg maga lehet az extázis. Na nem mintha a banda „tipikus” bulizenét játszana – bár sok daluk egészen euforikus hatású, és nagyon is el tudom képzelni, hogy veszett őrjöngésre késztetnek akár egy stadionnyi embert is, alapvetően mindegyik szám igen sötét és nyugtalanító, és szinte mindig van bennük valami nehezen megfogható kétségbeesés és őrület.

És a Suuns „jellegzetes” indie-kétségbeeséséhez nehéz kulcsot találni – a szövegek legalábbis nem segítenek. Ahogy a fenti videó is bizonyítja, a dalszövegek többnyire érthetetlenek/értelmez-hetetlenek (és titokban azt gyanítom, hogy ezek a roppant enigmatikusnak és sokatmondónak tűnő szövegek többnyire nem is állnak másból, mint színtiszta nonszenszből, ami véletlenül marha jól hangzik), mégis szinte hipnotizálnak. Ez a hatás persze nagyban köszönhető Ben Shemie hangjának és előadásmódjának is – az énekes időnként a világ összes terhét a hátán cipelő, melankolikus-őrült figurát játssza (mint a „Gaze”-ben); néha olyan hűvös és távoli, mintha egy másik bolygóról érkezne a hangja (mint az „Arena” c. számban); máskor olyan – ironikusan – „popos” érzékenységről tesz tanúbizonyságot, mint akármelyik, lányszíveket összetörő mainstream énekes (mint a „Fear”-ben); megint máskor pedig úgy tesz, mintha egy óvodai rigmust kántálna (mint az „Up Past the Nursery”-ben).

De bármit is csinál az énekes, és az elektro-rock bármelyik területére is merészkedik a zenekar, az biztos, hogy jó adag ötlet, tehetség és tudás van abban, amit csinálnak. És még akkor is, ha időnként ezeréves hangzásokat hasznosítanak újra és formálnak a saját képükre, a végeredmény nagyon meggyőző. Hangszernyúzó, agyba-mászó, lelkesítő örömzene, csak sötéten-melankolikusan – már ha létezik ilyesmi. De úgy tűnik, létezik, mert a Suuns pont ezt csinálja.