Éppen a Best American Short Stories 2013-as kötetét olvasom, aminek a bevezetőjében az elbeszélői hang fontosságáról ír a szerkesztő, és kifejti, hogy egyetlen novellát sem válogatott be a gyűjteménybe pusztán a történet miatt, hanem mindenhol a különleges, ellenállhatatlan (írói/narrátori) hangot kereste – a hangot, aminek hallatán az olvasó egyből kíváncsi lesz, és úgy érzi, muszáj többet hallania/megtudnia.

Nagyon tetszett a szerkesztő elmélkedése (majd talán írok róla bővebben is, amikor a végére érek a könyvnek), de ez a jelen pillanatban főleg azért érdekes, mert eszembe juttatta ezt a novellát, amit pár hónappal ezelőtt olvastam, aztán – ahogy az általában lenni szokott – úgy tíz perc alatt el is felejtettem. Legalábbis azt hittem, hogy elfelejtettem, de most hirtelen bevillantak részletek, és eszembe jutott, hogy milyen ellenállhatatlannak találtam a főszereplő/narrátor hangját, úgyhogy előkerestem a novellát, hogy újraolvassam, és újratanuljam azt, amit már eddig is tudtam.

Szóval, a Birnam Wood egy csóró fiatal pár történetét meséli el, és valamikor a 70-es években játszódik (de játszódhatna bármikor). A pár az elmúlt néhány hónapot egy olcsón kibérelt nyaralóban töltötte, de most, hogy eljött az ősz, más helyet kell keresniük, mivel a ház hideg időben jóformán lakhatatlan – a tetőn beesik az eső; a bojler nem működik; és a tulajdonos már az áramot is kikapcsolta. A ház nagyjából olyan romos állapotban van, mint a pár kapcsolata: a narrátor, Keith helyettesítő tanárként dolgozik, és mindig abba az iskolába megy, ahova éppen hívják; a barátnője, Nora viszont valamiért nem hajlandó dolgozni, csak panaszkodik amiatt, hogy milyen rémes körülmények között élnek – s ez persze állandó feszültséget kelt kettőjük között, és amúgy is, mintha egyikük sem tudná biztosan, miért vannak együtt. Az mindenesetre biztos, hogy egyiküknek sem esik nehezére folyton cseszegetni a másikat, és nem úgy tűnik, hogy a kapcsolatuk örök életű lesz.

De aztán – látszólag – minden jóra fordul: egy barát közbenjárásának köszönhetően Keith és Nora beköltözhetnek egy tóparti kúriába, amelynek tulajdonosai szeretnék, ha valaki vigyázna a házra, amíg ők Floridába települnek a télre; és Nora hirtelen úgy dönt (valószínűleg a Keith által alkalmazott szolid lelki terror eredményeként), hogy ő is munkát vállal – egy étterem/kocsma hosztesze lesz. Egy darabig minden rendben megy, és a pár nagyjából azt a felnőtt-megtelepedett életet kezdi élni, amit eddig mindketten gúnyoltak: szorgalmas munka; kikapcsolódásként egy kis csónakázás a tavon; majd este tízkor alvás – szűziesen, mindenki a saját külön ágyában, kevéssé vágykeltő pizsamában. És valószínűleg az efféle „felnőtt” élet elleni lázadásként fogható fel az, amit aztán egy este Keith elkövet a barátnője ellen. Vagyis nem is követ el semmit, inkább elmulaszt valamit: nem ismeri el egy véletlenül megismert idegen előtt, hogy mennyire fontos neki Nora – pusztán azért, mert lazábbnak, szabadabbnak, vagányabbnak kívánja mutatni magát.

Azt nem lehet biztosan tudni, miféle következményei lesznek Keith árulásának – persze nekem is megvan a saját elméletem, de nem írom le, mert nem kívánom senkire rákényszeríteni a saját interpretációmat. Ahogy a szerző kifejtette a novellával kapcsolatos New Yorker-interjúban: „Ezek olyan értelmezésbeli kérdések, amelyek megválaszolását az olvasóra bízom. Az én dolgom az, hogy az olvasót belehelyezzem az adott szituációba. Az olvasó dolga pedig az, hogy ezt átélje.”

Bár az író megnyilatkozása kicsit nagyképűnek tűnhet, a novellát olvasva egyetértek azzal, amit mond: az biztos, hogy nagyon jól bele tud helyezni a szereplők világába, és szeretem, hogy okos és mindenfélére utalgat (a cím nem véletlenül utal a Macbethre), és azt is szeretem, hogy hagy gondolkodni. És van is min gondolkodni – a sehova sem vezető kapcsolatokon; a teljesen hétköznapi árulásokon; meg azon, hogy milyen nehéz úgy csinálni, mintha az ember felnőtt lenne.

És ha már az elején az elbeszélői hangot emlegettem – igen, az valóban emlékezetes. A huszonéves Keith sértett-vagány-bizonytalan hangja, és az, hogy mit mond és mit hallgat el, az tényleg különleges. És a történet végére úgy érzem magam, mintha a birnami erdő már nem lenne messze. Csak ezt én még nem tudom biztosan (ahogy Keith/Macbeth sem).