Ez a regény annyira jó, hogy valamivel a fele után elkezdtem aggódni, hogy túl hamar vége lesz, úgyhogy a gyors folytatás helyett inkább (félig-)pótcselekvésekbe menekültem: moziba mentem, befejeztem két másik könyvet, görkoriztam, meg ilyenek – csak hogy minél távolabb kerüljön a pillanat, amikor a végére érek. (Igazából valahol a 10. oldal környékén kezdtem először ezen aggódni, csak akkor még nem tűnt annyira fenyegetőnek a veszély, mert még volt hátra 760 oldal.)

De végül nem halaszthattam tovább, és a megelőző napok ostoba önmegtartóztatása odáig vezetett, hogy a könyv még hátralévő másik felét két maratoni menetben legyűrtem. Bár a legyűrtem nem jó szó – erőfeszítés és szenvedés képzetét kelti, pedig ezt a regényt olvasni aztán pont nem ilyen. Hanem leginkább tiszta élvezet és gyönyör.

És amit nem éreztem korábban, a Titkos történetet olvasva: az oly kívánatos magamról-megfeledkezést – azt most igen.

Ezt a teljes önfeladást, ezt az elemi kíváncsiságot (és mi volt még? és azután még mi volt?), hogy mindent tudni és ismerni akarok: a főszereplő-narrátor utolsó bedrogozott képzelgéseit is; az összes New York-i utcát, ahol megfordul; minden bútordarabot, amit megérint; a Las Vegas-i sivatagot; a lázas megfázást; a padot a Central Parkban; a szerelem vörös haját és ezerszínű sáljait; az átázott cipőben tocsogást a jeges latyakban Amszterdamban karácsony előtt; az önpusztító és gyilkos dühöt és kétséget és bűntudatot. Mindent. (Lásd még: http://moly.hu/idezetek/601054 és http://moly.hu/idezetek/601060)

Azt hiszem, ennyire mindent-tudni akarni kizárólag regények esetében lehet – és milyen jó, hogy itt majdnem mindent meg is tudunk.

Mert ez szerencsére lassú könyv, amiben van idő a dolgokra: hogy a szereplők felnőjenek, hogy sok mindenfélét csináljanak, hogy néha csak hülyéskedjenek – és amikor volt néhány hét vagy év ugrás a történetben, majdhogynem felháborodtam, mert én azt is tudni akartam volna, hogy mi volt a kihagyott időszakban.

Hogy miről szól a regény – az szinte mindegy, mert annyira jó olvasni (mert annyira jól, szépen, pontosan, eszméletlen kifejezőerővel van megírva), hogy felőlem szólhatna bármiről, mindenképpen élvezném.

De egyébként: Az elcseszett, gyógyszerfüggő, reménytelenül szerelmes, poszttraumás stressztől szenvedő Theo Deckerről, aki gyerekkorában tragikus körülmények között elveszti az anyját, és az anyja halálával összefüggésben szert tesz egy világhíres festményre, amely aztán az egész elcseszett (stb.) életének vezérfonala lesz.

A darabka művészet, szépség, valóság, tisztaság, és csoda, amihez mindig vissza lehet térni, és amivel kapcsolatban elég a tudat, hogy létezik, hogy valahol ott van – mert már a gondolat, hogy ott van, az is elég ahhoz, hogy a lét ne tűnjön annyira borzasztóan feketének és fenyegetőnek. (Azért még így is épp elég fekete és fenyegető.)

Az egyik fejezet egy Nietzsche-idézettel nyit: „A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.” És ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor az egész regény ennek a mondatnak a szépséges és szívszaggató illusztrációja.

(Végül pár rokon könyv, témában is talán, néha, de inkább érzésben, hangulatban, vagy írásmódban: Szép remények, Árvák hercege, A szépség vonala, Zabhegyező.)