John Irving: Árvák hercege - The Cider House Rules
2004-ben nyári munkán voltam éppen, s munkába meg onnan hazafelé menet, a buszon olvastam a könyv legnagyobb részét. Nem bántam, hogy csak kis részekben olvastam, mert annyira tetszett a regény, hogy azt akartam, sose érjek a végére, és inkább szándékosan visszatartottam magam az olvasástól. (Azóta sem sokszor esett meg, hogy nagyon érdekelt a történet, de közben képes voltam lassan olvasni – általában ha megfogott a könyv, nem tudom és nem is akarom lelassítani magam.) Az Árvák hercegére mindig is úgy emlékeztem vissza, hogy nagyon jó volt olvasni, emellett pedig valami megfoghatatlan boldogságérzetet hagyott maga után, amit szinte attól a perctől fogva szerettem volna újra átélni, hogy először befejeztem a regényt.
Most, hat évvel idősebben (és olvasottabban és kevésbé naivan) viszont egészen más élményt nyújtott Irving könyve, és örülök, hogy nem most, hanem húszévesen olvastam először. Még mindig igen jó könyvnek tartom, és most is szerettem olvasni, de ha nem lenne meg bennem a korábbi olvasás emléke, most valószínűleg nem lelkesednék annyira érte, hanem egyszerűen csak tetszene. Az utóbbi időben olvasott és pozitívan értékelt könyvekhez képest ez a könyv ugyanis rettentően régimódi. Hozzászoktam ahhoz, hogy az általam olvasott könyvek általában tele vannak mindenféle érdekes technikai meg narratológiai megoldással, keveredik bennük a fikció és a valóság, játszanak a különböző idősíkokkal vagy a nyelvvel, vagy éppen utalnak a saját nem valós mivoltukra, és élvezem is az efféle játékokat.
Az Árvák hercegében ezzel szemben nyoma sincs ilyesminek. Ez a regény egy történetet mesél el, különösebb időbeli kanyargások nélkül. A történetnek szereplői vannak (tényleg szereplői, nem pedig hűvösen elemezgethető karakterei), akik különféle viszonyokba keverednek egymással, jó és rossz tetteket követnek el, közben el kell számolniuk a lelkiismeretükkel és nagy erkölcsi kérdésekben is dűlőre kell jutniuk. Az olvasó pedig eközben meghozhatja a saját döntéseit és a végén akár még tanulságokat is vonhat le, ha akar.
Pár szó a történetről: a mese az 1920-as években, a Maine állambeli Saint Cloud'sban indul, ahol a haladó szellemű orvos, Wilbur Larch megalapítja furcsa intézményét, amely az abortuszklinika, a szülőotthon és az árvaház keveréke. Itt születik meg Homer Wells, aki idővel Wilbur Larch kedvence, tanítványa és reménybeli utóda lesz. Homert azonban zavarja, hogy az árvaházban sosem volt lehetősége rá, hogy önálló döntéseket hozzon, ezért felnőttként elhagyja mesterét, hogy a nagyvilágban, egész pontosan a Tengernéző Almáskert nevezetű gazdaságban próbáljon szerencsét, ahol bőven adódik alkalma, hogy a korábban elmulasztott döntéseit meghozza.
Bár az előbb már utaltam rá, hogy ez a regény mi nem (nem posztmodern, nem nyelvbűvészkedés, nem irodalmi játék), semmiképpen sem akarom csak tagadó mondatokkal jellemezni az Árvák hercegét, mert bőven akad dicsérnivaló benne. A legfontosabb talán az, hogy ez egy rendkívül gondolatgazdag és jól szerkesztett regény, amely számos témát, erkölcsi vagy társadalmi problémát jár körül anélkül, hogy sugallná a helyes megoldásokat.
A leghangsúlyosabb téma, az abortusz mellett felbukkan pl. a homoszexualitás, a hazugság, a szabad akarat és a faji ellentétek kérdése is, s ezek mind több szereplő életén keresztül, többféle szemszögből nézve jelennek meg, és az író ezzel remekül elkerüli azt, hogy a saját véleményét sulykolja az olvasóba. Ami pedig még ennél is jobb, az az, hogy ezek a témák absztrakt és gyakorlati szinten egyaránt megjelennek, és szerintem igen hiteles annak a bemutatása, hogy megeshet, hogy valaki elméletben ellenez valamit, de aztán mégis úgy alakul, hogy megteszi azt, amit mindig is elítélt.
A regény szereplői különben gyakran kényszerülnek arra, hogy átértékeljék korábbi tetteiket és gondolataikat, s letérjenek az általuk ideálisnak tartott útról (néha persze minden kényszer nélkül döntenek úgy, hogy letérnek róla), ez pedig nagyon emberivé, megközelíthetővé és esendővé teszi őket. Könnyű velük érezni, könnyű elfogadni a rossz döntéseiket is, s könnyű szemet hunyni a hazugságaik és csalásaik felett, mert a főhősök mindezek ellenére szerethető alakok, az meg, hogy nem tökéletesek, csak hitelesebbé teszi őket.
Néha egyébként úgy éreztem, mintha Irving valamiféle modern eposzt írt volna, csak éppen tökéletlen, emberi léptékű szereplőkkel. Érdekes például, hogy a szerző az alakokat többnyire egy-egy jellegzetes szokásukkal, a kinézetükkel vagy a szóhasználatukkal jellemzi. Wilbur Larch mániákus módon szippantja az étert az egész történet alatt; a Tengernéző Almáskertben dolgozó egyik nőnek, Diley Bunknak a „hájkarú” az állandó jelzője, más nem is igen derül ki róla; Homer Wells pedig szinte mást sem mond a regényben, csak azt, hogy „persze”, amivel többeket az őrületbe kerget.
A hősiesség és a tökéletlenség, az elméletek és azok gyakorlati megvalósítása, az önállóan vagy kényszerből meghozott döntések és az általuk sugallt igazságok pont megfelelő arányban vannak jelen a regényben, az érdekes és gördülékenyen elmesélt történet pedig az elég nagy terjedelem (620 oldal) ellenére sem válik unalmassá. Kicsit ugyan szokatlan, de határozottan jó érzés volt a változatosság kedvéért egy ilyen könyvet olvasni, ami ennyire önmagában áll, ennyire külön világot alkot, s az olvasása közben nem kell tudatában lenni sok más könyvnek vagy a külvilágnak. Menet közben néha szinte tizenéves, viszonylag kezdő olvasónak éreztem magam, s egy-egy pillanatra a naiv olvasás élményét is sikerült újra átélnem. Nekem már ezért is megérte újraolvasni.
