Gondolom, mondtam már sokszor, hogy nem nagyon kedvelem Dickens regényeit; és a „dickensi” jelzőt általában az „idegesítően hatásvadász módon szívszaggató” egyszerű szinonimájaként szoktam használni. Viszont úgy emlékeztem, hogy ezt a regényt szerettem, és most, hogy újraolvastam, arra jutottam, hogy továbbra is ez az egyetlen Dickens-regény, amit (úgy nagyjából) szeretek. (Bár amikor először olvastam, úgy tíz éve, még jobban szerettem.) Mindenesetre ez az úgy nagyjából szeretés is elég nagy szó nálam-nekem, lévén, hogy az összes többi Dickenstől, amit olvastam, hülyét kapok.

Persze ettől a könyvtől is hülyét kaphatnék, alighanem, mert rém didaktikus, meg moralizálós, meg tele van hatalmas véletlen egybeesésekkel, és van benne egy csomó, kicsit sem árnyalt személyiségű, avagy (időnként szórakoztató, de legtöbbször idegesítő) karikatúraszerű szereplő. Szerencsére viszont itt vannak a fekete-versus-fehérnél némileg komplexebb alakok is, akik kellőképpen emberiek (és emberien hülyék) ahhoz, hogy érdekeljen, mi van velük.

S itt főleg a főszereplőre, Pipre gondolok, aki elhanyagolt-agyongyötört, elárvult vidéki kiskölyökként kezdi az életét, és a legtöbb, amit remélhet az élettől, az az, hogy felnőve majd a jólelkű Joe társa lehet a falusi kovácsműhelyben. (Bár ez nem is volna olyan kis dolog.)

Aztán úgy alakul, hogy a faragatlan Pip megtapasztalhatja, hogy hogyan élnek a gazdagok és szépek (akik mellesleg – természetesen – végtelenül nyomorultak és – ilyen-olyan okból – szívtelenek), és onnantól kezdve nincsen nyugta, és ő is mindenáron gazdag és szép akar lenni, gondolván, hogy úgy majd hátha elnyeri a megközelíthetetlen Estella szívét. S amilyen a dickensi hősök szerencséje, Pip váratlanul lehetőséget kap arra, hogy megtanulja az úriember-létet – amiről aztán kiderül, hogy nem olyan szép és fényes, mint amilyennek messziről tűnik.

Egyébként ez a regény is tipikus dickensi témákat boncolgat, van benne például jó sok szó a társadalmi igazságtalanságokról, a világ gonoszságáról és az emberek álságosságáról, illetve helyenként a nehéz körülmények között megnyilvánuló angyali jóságról-önzetlenségről, meg arról is, hogy a pénz (avagy a szép remények/kilátások) jól megrontják a lelket, és elzüllesztenek. De ezek a témák engem véletlenül nem nagyon érdekelnek.

Ami érdekel, és amit szeretek ebben a könyvben, az a vágyakozás szép-szomorú megjelenítése (főleg a főszereplő vágyakozásáé), és az, hogy mennyire jól tudta Dickens, hogy hogyan vannak ezek a dolgok – hogy milyen borzasztó tehetetlen érzés olyasmi iránt vágyakozni, ami sose lesz a miénk, és ami akkor se tenne boldoggá, ha a miénk lenne.