Azon merengek itt egy ideje, hogy vannak-e más drogfüggős/leszokós regények is női elbeszélővel/főszereplővel.

Alkoholizálós eszembe jut néhány, de drogos egy sem (ajánljatok nekem, ha tudtok olyat), és ahogy a regény főszereplője, Maya is mondja, amikor egy ízben a saját drogfüggését meg a férje alkoholizmusát hasonlítja össze, piálni jóval elfogadottabb, mint drogozni. Férfiak esetében persze az is elfogadottabb, mint nők esetében (ilyet a valóságban is elég sokat hallok, amikor naponta söröző férfiak azt mondják, hogy nem csípik, hogy a feleségük időnként szokott inni, de nem kalandozok tovább most erre), amiből az következik, hogy ha egy nő drogozik, az aztán végképp és mélységesen érthetetlen és elfogadhatatlan.

Szóval én még sose olvastam erről a témáról női szemszögből. Ha előszedem a drog-regényes emlékeimet, azokban a nők többnyire csak mellékesen jelennek meg, mondjuk időnként szó esik valami drogos kurváról, vagy ilyesmi. És ki gondolná például, hogy azok a drogos kurvák is emberek? Hah, pedig azok.

Titokban abban reménykedtem, hogy majd hátha ez is olyan jó lesz, mint a His Bloody Project, ami az egyik kedvenc könyvem volt tavaly – nagyon ki voltam már éhezve valamire, amitől tényleg eldobom az agyam, mert idén még nem olvastam olyat.

És most nem következik semmiféle sajnálatos és drámai fordulat (szerencsére), mert az a helyzet, hogy ettől is eldobtam az agyam, és remélem, jó sok könyvet fog még írni GMB, mert ilyen szuperintelligens, sötéten humoros, az emberek lehetséges működését ennyire pontosan ismerő és ilyen érzékenyen és hatásosan leírni tudó fazonoktól akármennyit tudnék olvasni.

Mint a His Bloody Project, látszólag ez a regény is egy egyszerű detektívtörténet valahol vidéken, a világ zajától távol, eléggé zárt közegben.

A főszereplő, Manfred örök esetlen, kívülálló, mindenféle elfojtásoktól szenvedő, a könnyed (hm, vagy akármilyen) emberi interakciók világában tökéletesen járatlan figura, aki élete minden pillanatában valami rutint követ, és meg van győződve róla, hogy a rutintól való legkisebb eltérés bizonyára mindenkinek rögtön szemet szúrna és valamiféle sötét gyanú árnyékát vetné rá. Nem mintha eredetileg bárki is bármivel gyanúsítaná őt, és nem mintha Manfred (aki mellesleg jólfésült és megbecsült irodai alkalmazott, de nem a Patrick Bateman-, hanem a Meursault-fajtából) bármi rosszat is csinálna – mégis állandóan bűntudatot érez, és folyton azt várja, mikor kér majd rajta akárki számon akármit.

Garth Greenwell regénye szép, gyengéd és nagyon lírai – közben meg milyen szomorú és brutális dolgokról szól.

Főleg a vágyról és az összes ahhoz kapcsolódó és abból kibontakozó érzelemről, amit a Szófiában élő amerikai tanár érez a nyilvános vécében felszedett roppant vonzó szélhámos/alkalmi férfiprostituált, Mitko iránt.

A névtelen narrátor a történet elején teljesen belezúg Mitkóba, na jó, először főleg csak a testébe, de azért szeretné a lelkét is megismerni, ha lehetne (de nem lehet) és titokban szeretné őt mindörökké maga mellett tudni, megmenteni, megváltani, stb. De mondom – nem lehet. Ez nem spoiler – csak simán tény, ami az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy bármennyire is szép lenne valami igazi kapcsolat a középosztálybeli amerikai egyetemi tanár és a csóró bolgár szélhámos között, ez nem történhet meg.

A Trainspotting 2, ahogy az sejthető volt, hatalmas nosztalgia-trip. Persze: sötét és elcseszett és beteg humorú nosztalgia (eszméletlenül cool zenékkel aláfestve), mert a 96-os (80-as évek végi) edinburghi élet(mód) azért nem olyasmi, amit nagyon visszasírna az ember.

Nosztalgia mégis – a szereplőknek és a nézőknek is. A szereplőknek, ahogy véletlenül vagy direkt újra pont azokra a helyekre és pont hasonló helyzetekbe keverednek, mint 20 éve, és egy-egy utcasarkon befordulva vagy egy különlegesen undorító vécét megpillantva hirtelen újraélik azt, ami egykor volt. És a nézőknek is, mert hát a Trainspotting kultfilm, meg minden, sokszor láttuk sokan (én úgy 863-szor, minimum), és a Trainspotting ikonikus jeleneteit a T2 kontextusában, esetleg modernizált verzióban látni újra olyan érzés, mintha a saját fiatalkorom darabjait látnám újra. Mintha a Trainspotting nemcsak egy film lett volna, amit az elmúlt 18 évben sokszor újranéztem, hanem velem történt volna. Intenzív élmény, na.

Mint írtam már, a Booker-díjas könyvek általában érdekelnek, de többnyire nem feltétlenül most-azonnal. Ahhoz képest ez a regény sokkal jobban érdekelt, hisz még csak tavaly kapott Bookert, és már el is olvastam.

Nemrég írtam a John Dies at the Endről, hogy az mennyire egy amerikai regény. Hát, ez talán még annál is inkább az, és ez nemcsak a kis dolgokban. Beatty magától értetődő módon dobálózik a politikai, történelmi és kulturális utalásokkal, amelyek az amerikai valóság mindennapos részei, a világ más részein viszont talán kellenek előtanulmányok a megértésükhöz – szóba kerül itt az egyes konkrét amerikai alkotmány-kiegészítésektől és az amerikai emberi jogi mozgalom fontos mérföldköveitől és szereplőitől kezdve a fekete kultúr-ikonokon át a gengszterrapig, a rendőri túlkapásokig, a görögdinnye- és sültcsirke-falásig és az igazi feketeségig minden – menet közben úgy éreztem, nem ártott volna, ha van kéznél valami amerikaitöri-könyv meg egy kulturális enciklopédia. Érthető amúgy a regény akkor is, ha véletlenül nem tudja az ember, pontosan melyik alkotmány-kiegészítés vagy melyik legfelsőbb bírósági döntés mondott ki milyen jogokat, de azért úgy érzem, érdemes utánanézni a dolgoknak, amikre Beatty utal, nem utolsósorban azért, mert Beatty szerintem nagyon-nagyon agyas író, akitől lehet tanulni.

David Wong a Cracked főszerkesztője, és bár az ő írásait konkrétan nem ismerem, vagy ha olvastam is őket, nem ragadt meg bennem, hogy ő írta őket, de a Cracked elég egyedi hangvételű és stílusú. És bár sok különböző szerző írja a cikkeket, a humor mindig hasonló (bár vannak szerzők, akiknek a hangja azonnal felismerhető – ők a kedvenceim). Nagyon modern, a popkultúrába és az amerikai kultúrába és viszonyokba mélyen beágyazott, intelligens, szarkasztikus, nerdy, ugyanakkor az olcsó poénokat sem megvető humor ez, amit elég élvezetesnek tartok.

És ez a regény nagyon Cracked-érzetű. Olyan horror(paródia), amiben folyik a vér, vannak rettenetes rémségek, és megvan minden kötelező horrorelem, de van benne úgy tízmillió altesti poén is, emellett viszont simán elfér benne az is, hogy a főszereplők azon vitatkozzanak, mielőtt szembenéznek a szörnnyel az ajtón túl, hogy pl. ha a családi ház ajtaján lévő névtáblán az szerepel, hogy „Morrison's”, akkor ott vajon helyes-e az aposztróf használata vagy nem.

És valami fura módon az egyik legamerikaibb regény ez, amit mostanában (valaha?) olvastam. Az apró részletekben amerikai – pl. az olyanokban, hogy itt chicken fried steaket eszik egyszer valaki, és hasonlók. Én regényben még soha nem találkoztam a chicken fried-módra sütött húsok koncepciójával, csak egy amerikai ismerős mesélte egyszer, hogy mi az, és fura volt egy regényben megpillantani.

Most már négy különböző nyelven/verzióban/fordításban olvastam ezt a regényt (két magyar, angol és cseh), azt meg meg se tudnám számolni, hogy összesen hányszor. Úgy 17 éve ez az egyik állandó regény az életemben, ami túlél mindenfélét (azt, hogy időközben – elvileg – felnőttem; azt, hogy egyszer az egyetemen meg kellett próbálnom elemző módon gondolkodnom róla valami 45 utáni amerikai irodalom-órán, pedig ez a Top 1-regényem, amit nem akarok elemezni; azt, hogy egy csomó mindenben szerintem már annyira elkurvultam, amennyire azt sose tudtam volna elképzelni 15 évesen).

De most elsőre ijesztő és nagyon felkavaró volt nekem ez az új fordítás. Minden olvasáskor máshogy szoktam Holdenre gondolni, de eddig még sose gondoltam, hogy ő egy ellenszenves, nyavalygó, arrogáns, lusta, kompromisszum-képtelen, felelőtlen és agresszív seggfej, most pedig ez volt az első benyomásom róla, ahogy ebben a maimagyar-fordításban olvasni kezdtem a dumáját. (Ami nekem tetszett amúgy. A fordítás mármint.) És már azon kezdtem gondolkodni: én most vajon 17 évig tényleg tévesen ítéltem meg Holden alakját? Talán nem is valami kimondhatatlan félelmektől és szorongásoktól és traumáktól gyötört, a szépet és az igazit vágyó és kereső, borzasztó agyas és érzékeny kamasz ő, hanem tényleg csak valami tizenéves pénzes pöcs, aki leszar mindent és mindenkit?

De aztán megértettem pár dolgot.

Nem tudtam, hogy pont ez a regény hiányzott ennyire. Elkezdtem egy késő este, elolvastam vagy 30 oldalt, és legszívesebben ébren maradtam volna egész éjjel, hogy egyhuzamban elolvashassam. De mivel csudálatosan erős az önuralmam, és mert éberen akartam ezt a regényt kiélvezni, inkább elmentem aludni, aztán másnap újrakezdtem az elejéről, és mást se csináltam egész nap, csak olvastam, amíg a végére nem értem.

Nem tudtam, hogy ennyire hiányzott Khemiri hangja, amit kb. hat évvel ezelőtt hallottam utoljára (és először), amikor a Montecorét olvastam – ez a kétkedő, kíváncsi, kicsit mindent túlbonyolító, komoly és humoros, szellemes, kicsit távolságtartó, nem-ítélkező hang. Hát – nagyon hiányzott, úgy tűnik. És olyan könnyű volt ismét felvenni a Khemiri-féle különös történetmondás ritmusát, mintha magától értetődő lenne, hogy történeteket csakis így – ilyen szaggatottan, ilyen bizonytalanul, ilyen kihagyásosan, ilyen (ön)ellentmondásosan – lehet mesélni.

(Szerintem Khemiri könyveinek formai és szerkezeti és történetmesélési jellemzőit csak borzasztó körülményesen lehet leírni, olvasás közben viszont sosem tűnik körülményesnek, amit csinál. És ez a kedvenc fajta posztmodernem, ami ilyen.)