Mint írtam már, a Booker-díjas könyvek általában érdekelnek, de többnyire nem feltétlenül most-azonnal. Ahhoz képest ez a regény sokkal jobban érdekelt, hisz még csak tavaly kapott Bookert, és már el is olvastam.

Nemrég írtam a John Dies at the Endről, hogy az mennyire egy amerikai regény. Hát, ez talán még annál is inkább az, és ez nemcsak a kis dolgokban. Beatty magától értetődő módon dobálózik a politikai, történelmi és kulturális utalásokkal, amelyek az amerikai valóság mindennapos részei, a világ más részein viszont talán kellenek előtanulmányok a megértésükhöz – szóba kerül itt az egyes konkrét amerikai alkotmány-kiegészítésektől és az amerikai emberi jogi mozgalom fontos mérföldköveitől és szereplőitől kezdve a fekete kultúr-ikonokon át a gengszterrapig, a rendőri túlkapásokig, a görögdinnye- és sültcsirke-falásig és az igazi feketeségig minden – menet közben úgy éreztem, nem ártott volna, ha van kéznél valami amerikaitöri-könyv meg egy kulturális enciklopédia. Érthető amúgy a regény akkor is, ha véletlenül nem tudja az ember, pontosan melyik alkotmány-kiegészítés vagy melyik legfelsőbb bírósági döntés mondott ki milyen jogokat, de azért úgy érzem, érdemes utánanézni a dolgoknak, amikre Beatty utal, nem utolsósorban azért, mert Beatty szerintem nagyon-nagyon agyas író, akitől lehet tanulni.

Szóval miről szól ez a regény.

A narrátor – botcsinálta hős és történelem-átalakító ironikus-emberjogi mozgalmár – Los Angelesben, egy Dickens nevű gettóban nő föl egyedülálló apjával, aki gyermekét szociálpszichológiai kísérletek alanyának használja már zsenge korától kezdve, és rajta vizsgálja a rasszizmus és a kirekesztés működését. Hősünk felnőve a kertészkedés felé fordul (fantasztikus gyümölcsöket és még fantasztikusabb füvet termeszt), de aztán mégis belekóstol a társadalomtudományokba is, amikor úgy alakul, hogy lesz neki egy rabszolgája – egy kiöregedett fekete színész, aki önként, sőt erőszakosan vonul rabszolgaságba, megköveteli, hogy minden csütörtökön megkorbácsolják, és semmi kedve fölszabadítva lenni, mondván, ő igazából a rabszolga-szerepre született –, majd pedig kísérleti jelleggel (és lenyűgöző eredménnyel) visszaállítja a szegregációt a kies Dickensben, ahova fehérek amúgy sem teszik be a lábukat.

Természetesen az összes szegregációs intézkedés jelképes – a könyvtár nyitvatartása pl. a „vasárnap-kedd: zárva, szerda-szombat: 10-17”-ről „vasárnap-kedd: fehérek, szerda-szombat: színesek”-re változik, és, mondom, egyébként sincsenek fehérek Dickensben, úgyhogy senkit nem ér kár emiatt – viszont a narrátor elképzelése szerint a fehérekkel való szembenállás puszta lehetősége, a fehér hatalom jelenlétének puszta érzete elég ahhoz, hogy a színesek összekapják magukat, és sokkal „normálisabban” kezdjenek viselkedni.

Na de itt már ingoványos talajra tévedtem, és, komolyan, ehhez kell egy ilyen író, mint Beatty, aki nem süllyed el az ingoványban. Sok angol recenziót olvastam, ahol a recenzióírók megállnak egy ponton, mert na, az angol nyelvű médiában, úgy látszik, nem lehet leírni a nigger szót még akkor sem, ha egy olyan regényről ír az ember, amelyben egyébként nagyon sokszor elhangzik ez a szó.

És én is valahogy így érzek, hogy ez nekem nem megy annyira – kell ahhoz valami nagyon szatirikus látásmód, nagyon éles szem, meg valami fura bátorság, hogy valaki hülyéskedni tudjon azon, hogy vajon mi lehetett az igazi oka annak, hogy Rosa Parks nem adta át a helyét a buszon egy fehérnek, vagy hogy valaki azon elmélkedjen, hogy a rabszolga ősei vajon úgy érezték-e, hogy tulajdonképpen megéri itt ez az egész szenvedés generációkon keresztül, hiszen az ük-ükunokák már napi 24 órában hozzáférnek majd a csilis hamburgerhez meg a wifihez, még ha szívás is, hogy szakadozik a wifi. (Fehérként vajon hülyéskedhetnék-e ilyeneken? Vannak kétségeim. Amivel nem azt akarom mondani, hogy most akkor én itt kirekesztve érzem magam – inkább csak azt, hogy lehet, hogy vannak dolgok, amikkel te hülyéskedhetsz a magad rovására, de más nem hülyéskedhet a te rovásodra.)

Ez egyébként egy borzasztóan mulatságos regény. Olyan gyilkos dumák és elsöprő erejű, pusztítóan szarkasztikus, fekete, fehér és mindenféle köztes színű amerikaiakat olyan pontosan célba vevő és eltaláló szövegek vannak benne, hogy csak úgy lesek. Nem mondom, hogy ez a regény felszabadult kacagásra késztet, de az biztos, hogy nagyon sokszor felhorkantam-vihogtam rajta – annyira abszurd, annyira visszájára fordított, annyira elvetemült és még minimálisan sem pol.korrekt. De ez nem von le semmit a regény komolyságából és komolyan-vehetőségéből (vagy -veendőségéből) – mert különben ez egy komoly és igencsak elgondolkodtató regény is.