Hetedik
Ma van hét éve, hogy elkezdtem ezt a blogot. Tavaly nem írtam évfordulós posztot, mert nem nagyon volt mondanivalóm. Most van egy kicsi.
Nagyjából annyi, hogy néha, amikor elgondolkodok ezen az egész blogoláson, meglepődök magamon. Én még soha semmit nem csináltam ilyen hosszú időn keresztül, ha volt választásom. Pl. sose dolgoztam még ugyanott hét évig, és soha egyetlen kedvtelésemre se fordítottam ennyi időt ilyen kitartóan ilyen sokáig.
És nem úgy tűnik, hogy ezt egyhamar abbahagynám. Figyelmes és régi olvasóim persze észrevehették, hogy ez már nem ugyanaz a blog, mint egykor. Ahogy várható volt, s ahogy arról hihetetlen jövendő-látási képességekről tanúságot téve írtam is akkortájt: az, hogy 2013 őszén Csehországba költöztem, lekötötte némiképp a figyelmemet, és az elköltözés után úgy két és fél évig a szokottnál jóval kevesebbet olvastam. (Énnekem fogalmam sem volt arról, hogy tökegyedül másik országba költözni és mindent elölről kezdeni ennyire teljes embert kívánó elfoglaltság tud lenni – és micsoda szerencse, hogy ilyen naiv voltam, mert ha tudtam volna erről, lehet, hogy nem költözök, ami viszont nagy kár lett volna, mert az a helyzet, hogy nagyon hamar megszerettem Csehországban lakni, és már jó ideje azt gondolom, hogy direkt kutatva sem találhattam volna magamnak jobb várost az elmúlt néhány meg az elkövetkezendő még remélhetőleg sok évre, mint Brno.)
2016-ban aztán már megint többet olvastam, mégsem tértek vissza azok az idők, amikor havi 8-10-12 posztom is volt itt. Nem támasztok már olyan elvárásokat magammal szemben, mint az első pár évben (hogy mondjuk mindenképp legyen heti két poszt, vagy ilyesmi). Az első pár évben arról is írtam egy normális hosszúságú posztot, amiről csak két mondatnyi mondanivalóm volt. Most már nem. És ez szerintem jobb is így – a legkomolyabb blogos meghasonlásaimat mindig az okozta, amikor úgy éreztem: a kétmondatot vagy a kétbekezdést nyújtom el posztméretűre, pedig nincs is annyi mondanivalóm. Azóta ez jóval egyszerűbb lett: ha nincs vagy nem akarok mit mondani, akkor nem mondok semmit.
Ami a továbbiakat illeti: roppant bizakodó vagyok. (Ezt az is jelzi, hogy majdnem hét év után decemberben blogsablont cseréltem, úgyhogy most már nem úgy néz ki a blog, ahogy a blogok hét évvel ezelőtt kinéztek, hanem úgy, ahogy mostanában kinéznek.) Valamennyi mondanivalóm biztosan akadni fog ezután is, és nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben bármi is meggátoljon abban, hogy továbbra is legyen itt pár poszt havonta. (Ha bármi gátolni fog, úgyis megírom.)
Köszönöm, még mindig, hogy/ha olvastok.
Nagyjából annyi, hogy néha, amikor elgondolkodok ezen az egész blogoláson, meglepődök magamon. Én még soha semmit nem csináltam ilyen hosszú időn keresztül, ha volt választásom. Pl. sose dolgoztam még ugyanott hét évig, és soha egyetlen kedvtelésemre se fordítottam ennyi időt ilyen kitartóan ilyen sokáig.
És nem úgy tűnik, hogy ezt egyhamar abbahagynám. Figyelmes és régi olvasóim persze észrevehették, hogy ez már nem ugyanaz a blog, mint egykor. Ahogy várható volt, s ahogy arról hihetetlen jövendő-látási képességekről tanúságot téve írtam is akkortájt: az, hogy 2013 őszén Csehországba költöztem, lekötötte némiképp a figyelmemet, és az elköltözés után úgy két és fél évig a szokottnál jóval kevesebbet olvastam. (Énnekem fogalmam sem volt arról, hogy tökegyedül másik országba költözni és mindent elölről kezdeni ennyire teljes embert kívánó elfoglaltság tud lenni – és micsoda szerencse, hogy ilyen naiv voltam, mert ha tudtam volna erről, lehet, hogy nem költözök, ami viszont nagy kár lett volna, mert az a helyzet, hogy nagyon hamar megszerettem Csehországban lakni, és már jó ideje azt gondolom, hogy direkt kutatva sem találhattam volna magamnak jobb várost az elmúlt néhány meg az elkövetkezendő még remélhetőleg sok évre, mint Brno.)
2016-ban aztán már megint többet olvastam, mégsem tértek vissza azok az idők, amikor havi 8-10-12 posztom is volt itt. Nem támasztok már olyan elvárásokat magammal szemben, mint az első pár évben (hogy mondjuk mindenképp legyen heti két poszt, vagy ilyesmi). Az első pár évben arról is írtam egy normális hosszúságú posztot, amiről csak két mondatnyi mondanivalóm volt. Most már nem. És ez szerintem jobb is így – a legkomolyabb blogos meghasonlásaimat mindig az okozta, amikor úgy éreztem: a kétmondatot vagy a kétbekezdést nyújtom el posztméretűre, pedig nincs is annyi mondanivalóm. Azóta ez jóval egyszerűbb lett: ha nincs vagy nem akarok mit mondani, akkor nem mondok semmit.
Ami a továbbiakat illeti: roppant bizakodó vagyok. (Ezt az is jelzi, hogy majdnem hét év után decemberben blogsablont cseréltem, úgyhogy most már nem úgy néz ki a blog, ahogy a blogok hét évvel ezelőtt kinéztek, hanem úgy, ahogy mostanában kinéznek.) Valamennyi mondanivalóm biztosan akadni fog ezután is, és nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben bármi is meggátoljon abban, hogy továbbra is legyen itt pár poszt havonta. (Ha bármi gátolni fog, úgyis megírom.)
Köszönöm, még mindig, hogy/ha olvastok.
