David Wong: John meghal a végén - John Dies at the End

johndies.jpgDavid Wong a Cracked főszerkesztője, és bár az ő írásait konkrétan nem ismerem, vagy ha olvastam is őket, nem ragadt meg bennem, hogy ő írta őket, de a Cracked elég egyedi hangvételű és stílusú. És bár sok különböző szerző írja a cikkeket, a humor mindig hasonló (bár vannak szerzők, akiknek a hangja azonnal felismerhető – ők a kedvenceim). Nagyon modern, a popkultúrába és az amerikai kultúrába és viszonyokba mélyen beágyazott, intelligens, szarkasztikus, nerdy, ugyanakkor az olcsó poénokat sem megvető humor ez, amit elég élvezetesnek tartok.

És ez a regény nagyon Cracked-érzetű. Olyan horror(paródia), amiben folyik a vér, vannak rettenetes rémségek, és megvan minden kötelező horrorelem, de van benne úgy tízmillió altesti poén is, emellett viszont simán elfér benne az is, hogy a főszereplők azon vitatkozzanak, mielőtt szembenéznek a szörnnyel az ajtón túl, hogy pl. ha a családi ház ajtaján lévő névtáblán az szerepel, hogy „Morrison's”, akkor ott vajon helyes-e az aposztróf használata vagy nem.

És valami fura módon az egyik legamerikaibb regény ez, amit mostanában (valaha?) olvastam. Az apró részletekben amerikai – pl. az olyanokban, hogy itt chicken fried steaket eszik egyszer valaki, és hasonlók. Én regényben még soha nem találkoztam a chicken fried-módra sütött húsok koncepciójával, csak egy amerikai ismerős mesélte egyszer, hogy mi az, és fura volt egy regényben megpillantani.

Ami mellesleg elgondolkodtatott arról, hogy vajon mennyi minden marad rejtve mindig a más kultúrából származó olvasó előtt – gondolom, nagyon sok. Mert pl. a chicken fried-módon készült ételeknek mindenféle kulturális konnotációjuk lehet, és ha amerikai vagy, akkor biztos rögtön lesznek előfeltevéseid azzal az emberrel kapcsolatban, aki olyat eszik. Hogy mondjuk hova valósi, milyen a háttere meg ilyenek. Én meg ezt itt elolvasom jól európaiként, és bár lehet, hogy ennek a jelentőségét pont értem, egy csomó más nagyon-amerikai dolog mögöttes jelentését meg biztos, hogy nem.

Mindenesetre amerikai triviában és kultúr- és életmód-dolgokban nagyon ott van ez a regény. (Ami nekem sok pluszpont – érdekelnek az amerikai mindenfélék.)

Na de hogy regénynek milyen – egész jó. Működik. Két slacker-csávóról szól, akik a nagy lógás közepette belekeverednek valami egészen drámai ügybe, miután fogyasztanak a szójaszósz nevű drogból. A szójaszósz különleges képességekkel és rendkívül kiélezett érzékszervekkel ajándékozza meg a használóit, s hőseink esetében ez odáig vezet, hogy iszonytatóan horrorisztikus nem evilági lényekkel találják szembe magukat, meg kénytelenek lesznek még a világmegmentő hős szerepébe is belebújni.

De végül sok nekem ez az egész egyszerre, túl hosszú, csömört okozó, és kicsit olyan érzésem van, mint amikor egyes kicsit-nyúzott, kizárólag passzív befogadásra alkalmas éjszakákon túl sokáig olvasom a Crackedet egyhuzamban. Jól telik az időm, meg még gondolkodok is dolgokon közben, de a 63 megnyitott böngészőoldal végére érve általában arra gondolok: úristen, már rég aludnom kéne, mert ez okos meg vicces meg minden, de azért nem olyan életmegváltoztatóan fantasztikus élmény, ami indokolná, hogy hajnalig ébren maradjak.