Garth Greenwell regénye szép, gyengéd és nagyon lírai – közben meg milyen szomorú és brutális dolgokról szól.

Főleg a vágyról és az összes ahhoz kapcsolódó és abból kibontakozó érzelemről, amit a Szófiában élő amerikai tanár érez a nyilvános vécében felszedett roppant vonzó szélhámos/alkalmi férfiprostituált, Mitko iránt.

A névtelen narrátor a történet elején teljesen belezúg Mitkóba, na jó, először főleg csak a testébe, de azért szeretné a lelkét is megismerni, ha lehetne (de nem lehet) és titokban szeretné őt mindörökké maga mellett tudni, megmenteni, megváltani, stb. De mondom – nem lehet. Ez nem spoiler – csak simán tény, ami az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy bármennyire is szép lenne valami igazi kapcsolat a középosztálybeli amerikai egyetemi tanár és a csóró bolgár szélhámos között, ez nem történhet meg.

Úgy nagyjából egymillió okból nem. Például: még ha nem is pénzügyi tranzakciókon („ajándékokon”) nyugodna a viszony kettőjük között, még ha egyenlőség volna is közöttük, akkor sem értenék egymást. A közös nyelv hiánya miatt. A teljesen eltérő háttér és kulturális örökségek miatt. Amiatt, hogy mást akarnak, mások az érzelmeik, és másra használják ezt a viszonyt, ami összeköti őket.

Csak egy példa arra, mennyire más világokban élnek ők: Mitko azt hiszi, ráijeszt a narrátorra, amikor egyszer azzal fenyegeti, hogy nyilvánosságra hozza, hogy a narrátor meleg. Mitko nagyon-macsós közegében lebuzizni valakit még komoly sértés, még jelent valamit, a narrátor számára, aki viszont már rég túl van ezeken a körökön (na nem mintha mindenki örömmel fogadta volna a preferenciáit, és nem mintha könnyű lett volna neki túltennie magát az összes családi meg baráti ellenségeskedésen és áruláson), szóval számára ez már nem jelent semmit – amikor tehát Mitko épp azzal fenyegeti, hogy tönkreteszi az életét, az a narrátor számára teljesen súlytalan fenyegetés.

De ezt úgysem beszélhetik meg, és mást sem – soha. Hiszen ez nem szerelem. Ez nem olyan kapcsolat, amelyben a felek megbeszélnek dolgokat. Ez csak olyan kapcsolat, amelyben adás van és vétel, és kölcsönös használat, meg van benne gyönyör is (az egyik oldalról mindenképpen – a másik oldalt nem halljuk), s amelybe a narrátor balga módon érzelmeket visz, ám azok csak fájdalmat okoznak neki. Hogyne okoznának – itt nincs helye érzelmeknek, csak hát azok néha teremnek maguktól – és ezek adják a regény szépségét.

Mert a narrátor érzelmei igaziak – igazi az is, amikor majd megszakad a szíve, ha arra gondol, hogy el kell válnia Mitkótól, igazi az is, amikor féltékeny és dühös, mert Mitko inkább a haverjaival vagy klienseivel dumál Skype-on az első éjszakán, amit együtt töltenek, és igazi az is, amikor undorodik Mitkótól vagy az érintésére vágyik vagy fél tőle.
 
Viszonzás?

Ez nem olyan viszony, amiben viszonzás van.

És ez a szépséges cím (ami a fő oka volt annak, hogy el akartam ezt olvasni) számomra erről szól/ezt jelenti. Az tartozik hozzád, csak az a tiéd, amit érzel. Meg amire emlékszel, amire vágysz, amitől félsz. De a másik ember, az örök megismerhetetlen és megérthetetlen – hát, ő nem.