John Updike fő témái az amerikai kertvárosokban lakó, kényelmesen élő középosztálybeli (házas- és/vagy szerelmes)párok bonyolult érzelmi és szexuális élete, illetve az, hogy ezek a párok hogyan játszmáznak folyton egymással. Az általam ismert Updike-regények szereplői általában fiatal, harmincas-negyvenes férfiak és nők, akik a munka és a gyereknevelés mellett temérdek szabadidővel rendelkeznek, és leginkább a házastársuk sorozatos megcsalásával próbálják feldobni az unalmas életüket.

A jelen kötetben olvasható elbeszélésekből – melyek nagy részét Updike idősen, már a 2000-es években írta – többek között az is kiderül, mi lett a kertvárosi hűtlenkedőkből harminc-negyven évvel később. Számos történet főszereplői ugyanis hetven-nyolcvanéves emberek, akik már tudatosan búcsúznak az életüktől, és a történetek során még egyszer újraélik életük valamelyik nagy pillanatát vagy éppen olyan gondolatokat és vágyakat fogalmaznak meg, amelyeket harminc évvel korábban bizonyára megpróbáltak volna valóra váltani, de mostanra már megelégszenek az ábrándozással.

Meglepődtem, hogy ez a könyv ennyire jó. Tavaly olvastam Foer második, ennél szerintem híresebb regényét, a Rém hangosan és irtó közel címűt, ami jó volt, de az előzetes várakozásaimmal ellentétben számomra nem bizonyult világmegváltónak vagy katartikusnak. A Minden vilángollal kapcsolatban nem voltak efféle (vagy bármiféle) elvárásaim, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, úgyhogy eléggé meglepett, hogy mennyi mindenféle érzelmet váltott ki belőlem a könyv, és hogy olvasás közben a legváratlanabb helyeken kezdtem el bőgni vagy nevetni. (Foer amúgy rettentő szentimentális. De nem baj, én is az vagyok.)

A Minden vilángol arról szól, hogy van egy amerikai író, Jonathan Safran Foer, aki Ukrajnába utazik, hogy egy idegenvezető-fordító (Alex) és egy sofőr (Alex nagyapja) segítségével megpróbálja megkeresni azt a nőt, akinek a családja a II. világháborúban elbújtatta a nagyapját a nácik elől. Az út persze nem egészen a tervek szerint sikerül, de azért mind az író, mind pedig Alex és az ő nagyapja felfedeznek néhány titkot a múltból.

A történet három szálon fut: az úti kalandokat Alex írja meg a maga tökéletlen angolságával; az író egészen a 18. századig visszanyúló regényt ír a családja történetéről, s a regény részleteit aztán elküldi Alexnek; illetve Alex leveleket ír az írónak, amelyekben beszámol a saját életéről, véleményezi a legújabb regényrészletet, és leírja, hogy mit változtatott a saját szövegén az író visszajelzései alapján (amiket mi nem olvashatunk). Számomra ez első ránézésre kicsit túlbonyolítottnak meg okoskodós-posztmodernnek tűnt, de amikor elkezdtem olvasni, követhetővé váltak a dolgok, és kiderült, hogy a könyv nem okoskodós-posztmodern, hanem szerethető-posztmodern.

A regény nyitánya tragédiával és feszültséggel terhes: a negyvenes Chrissie és három felnőtt lánya, Tamsin, Dilly és Amy éppen magukra maradtak a családfő, a nők millióinak szívét megdobogtató zenész, Richie hirtelen bekövetkezett halála után. A gyászoló család helyzetét tovább nehezíti, hogy az élettársa halálával Chrissie szinte teljesen pénz nélkül marad. Ráadásul felbukkan a színen a „másik” család is: Richie felesége, Margaret, akit több mint húsz évvel korábban elhagyott, ám akitől sosem vált el, és a fia, Scott. A férfi ugyanis szimbolikus jelentőségű örökséget hagy az első (igazi?) családjára, és az örökség átadása körüli hercehurca során a két család kénytelen-kelletlen kapcsolatba kerül egymással, aminek nem mindenki örül.

Az események főleg a megújulás és a tragédia utáni talpra állás gyakorlati és érzelmi kérdései és nehézségei körül bonyolódnak. Emellett a számtalan kisebb-nagyobb cselekményszálból minden családtag életét és egyéni problémáit is megismerjük: Tamsin például képtelen elkötelezni magát a barátja mellett és mondvacsinált okokra hivatkozva nem költözik hozzá; az érettségi előtt álló Amy azt fontolgatja, hogy otthagyja az iskolát és dolgozni kezd; Margaret még huszon-egynéhány évvel az után is Richie-nek próbál bizonyítani, hogy a férfi elhagyta őt; és így tovább.