Kurt Vonnegut: Kékszakáll - Bluebeard
Biztosan említettem már, hogy a Bajnokok reggelije az örökös kedvenc Vonnegut-regényem. A Kékszakáll viszont a második kedvencem, aminek az az egyik oka, hogy a könyv főszereplője nem más, mint az elfuserált absztrakt expresszionista festő, Rabo Karabekian, aki a Bajnokok reggelije mellékszereplőjéből avanzsált főhőssé. S mivel a Bajnokok reggelijét mindig is nagyon szerettem, nem volt kétséges, hogy minden mást is szeretni fogok, aminek köze van hozzá.
Ha most kezdeném megismerni Vonnegut életművét, talán csak legyintenék egyet erre a megoldásra, hogy egy karakter a szerző több művében is felbukkan, hiszen mostanra már épp elég olyan íróval találkoztam, aki valamiért szükségét érezte annak, hogy vissza-visszatérő szereplőkkel népesítse be a regényeit – néha olyankor is, amikor ennek semmi értelme. Viszont amikor kb. tizenöt és tizennyolc éves korom között először olvastam Vonnegut regényeit, imádtam, hogy egymás után olvasva a könyveket figyelhettem, hogy ki melyik regényben bukkan fel újra, és hogy melyik szereplőről mi derül ki a különböző történetekből.
A Bajnokok reggelijében mellékesen felbukkanó Rabo Karabekianról például egészen sok minden kiderül a Kékszakállban. A szokásos, csapongó vonneguti módon megírt „álönéletrajzból” megismerjük Karabekian családi hátterét, II. világháborús élményeit, művésszé és műgyűjtővé válásának, valamint absztrakt expresszionista festőként elszenvedett csúfos és nevetséges kudarcának történetét. A nem hagyományos önéletrajz mellé pedig megkapjuk annak a nyárnak a történetét is, amikor a félelmetes és mérhetetlenül magabiztos Circe Berman beviharzott Rabo életébe, és rávette őt arra, hogy írja meg az élettörténetét.
Bár a Kékszakállban Vonnegut több visszatérő témája megjelenik, mint pl. a II. világháború eseményei vagy éppen a nagycsaládok (és általában minden, biztonságot nyújtó emberi kapcsolat) fontossága, a leghangsúlyosabb téma ezúttal a művészet, főleg a festészet és az irodalom.
Ami a festészetet illeti, a regényben szemben állnak egymással a realisztikus ábrázolást előnyben részesítő szereplők (mint pl. Rabo volt mestere, Dan Gregory és Circe Berman) és az absztrakt expresszionisták, akiknek a képei önmagukon kívül nem szólnak semmi másról. (Őket egyébként olyanoknak képzelem, mint némely posztmodern írót.) Nem könnyű állást foglalni egyik irányzat mellett sem, hiszen Vonnegut mindkét oldal mellett tud felhozni érveket, s néha a realisták, néha pedig az absztrakt expresszionisták tűnnek értékesebb művek alkotóinak.
Csak két példát említenék: Circe Berman nagy rajongója a hintán ülő kislányokat ábrázoló viktoriánus (giccs)képeknek, amelyektől első ránézésre a hideg is kiveri Rabo Karabekiant. Ám amikor Circe megmagyarázza, hogy miért és mitől értékesek ezek a képek, s hogy mennyi mindent elmondanak az életről, Rabo már inkább hajlik arra, hogy elismerje a képek értékét. S hasonló a helyzet az absztrakt expresszionista képeket illetően is: először könnyű nevetni rajtuk – főleg azok után, hogy Rabo halhatatlannak szánt festményei néhány év után megsemmisítik magukat, s ezzel mintha arra utalnának, hogy nemcsak fizikailag, de a művészet szempontjából sem voltak jelentős, maradandó alkotások. Viszont ezekben a képekben is felfedezhető legalább annyi érték és mondanivaló, mint a hintázó kislányok képeiben vagy Dan Gregory félelmetesen valósághű illusztrációiban. Bár szerintem a Kékszakállból is kiderül, hogy a Rabo-féle művészek képei sem értelmetlenek, én mégis inkább a Bajnokok reggelijét említem ismét, amelynek egyik jele
netében Rabo az egyik képét, a Szent Antal megkísértése címűt elemzi. A képen ugyan nincs más, mint egy zöld mezőn álló narancssárga sáv, Rabo mégis képes egy egész történetet látni a képbe, és a képhez főzött magyarázatából egyértelműen kiderül, hogy a látszólag értelmetlen mű legalább annyi mindent mond neki, mint amennyit a hintázó kislányokat ábrázoló festmények mondanak Circe Bermannak. Ilyen értelemben tehát szerintem egyik ábrázolásmód sem tekinthető értékesebbnek a másiknál, csupán arról van szó, hogy másfajta befogadásmódot és szemléletet igényelnek.
netében Rabo az egyik képét, a Szent Antal megkísértése címűt elemzi. A képen ugyan nincs más, mint egy zöld mezőn álló narancssárga sáv, Rabo mégis képes egy egész történetet látni a képbe, és a képhez főzött magyarázatából egyértelműen kiderül, hogy a látszólag értelmetlen mű legalább annyi mindent mond neki, mint amennyit a hintázó kislányokat ábrázoló festmények mondanak Circe Bermannak. Ilyen értelemben tehát szerintem egyik ábrázolásmód sem tekinthető értékesebbnek a másiknál, csupán arról van szó, hogy másfajta befogadásmódot és szemléletet igényelnek.Mint mondtam, a festészet mellett az irodalomnak is fontos szerepe van a regényben. Ám míg a festészet esetében kétfajta ábrázolásmód kerül szembe egymással, az irodalommal kapcsolatban inkább a népszerű és az igényes irodalom közötti különbségekről ír a szerző. A Kékszakállban két hivatásos regényíró is szerepel: a komoly, ám senki által nem olvasott regényeket író Paul Slazinger, akinek a műveiről jóformán semmi nem derül ki; valamint a családi, párkapcsolati és aktuális társadalmi problémákat boncolgató, roppant sikeres könyvek szerzője, Circe Berman (akinek a regényei, úgy képzelem, olyanok lehetnek, mint Jodi Picoult könyvei – bár hozzáteszem, hogy egyetlen Picoult-regényt sem olvastam, viszont róluk már olvastam elég sokat).
A két író könyvei kapcsán olyan érdekes kérdések merülnek fel, mint hogy lehet-e értékes az a mű, amit mindenki olvas és megért (vagyis értékjelző-e az, ha valami nehezen befogadható); hogy mi különbözteti meg egymástól a populáris és a komoly irodalmat; vagy hogy milyen fajta irodalomra van igény a mai korban. Mindezen felül pedig még az írással kapcsolatos tanácsokat is kapunk Vonneguttól: Circe Berman például elmondja Rabónak, hogy az ember soha nem sok millió olvasónak ír, de nem is egy tucatnak, hanem egyetlenegy ideális olvasónak. Persze nem Vonnegut az első, aki ilyesmit ír, hiszen Wolfgang Iser már jóval a Kékszakáll előtt megteremtette az implicit / beleértett olvasó, vagyis a szöveg ideális olvasójának fogalmát, de én nagyon szeretem, hogy Vonnegut ilyesmiket is beleírt a könyvébe. (Egyébként nekem is van ideális olvasóm, akit négy valóságos olvasóból gyúrtam össze magamban.)
Bár az eddigiekből úgyis egyértelmű, de elmondom külön is, hogy a Kékszakáll szerintem jó könyv – s nemcsak azért tartom jónak, mert valamikor szerettem, és túl szentimentális vagyok ahhoz, hogy bevalljam, már nem szeretem annyira. Természetesen ebből a regényből sem hiányzik a Vonnegutnál oly gyakori (ál)naivitás és enyhe szájbarágós hajlam, de ezektől függetlenül a Kékszakáll tényleg vicces, okos, elgondolkodtató, megható és szerethető regény.
Az új, kétnyelvű kötetet a Maecenas Kiadótól kaptam, köszönet érte.
Rabo Karabekian festményének reprodukcióját pedig a Wikipédiáról vettem.
