Edith Wharton: Az ártatlanság kora - The Age of Innocence
Általában azokat a könyveket olvasom újra, amelyek elsőre is maradandó nyomot hagytak bennem, s amelyeket újra át akarok élni, de persze akadnak kivételek.
Egyrészt vannak olyan regények, amelyek lassan engednek közel magukhoz, de én nem adom fel, és mindenképpen a végükre akarok járni – ilyen volt például William S. Burroughs-tól a Meztelen ebéd, amit évek alatt, körülbelül az ötödik nekifutásra tudtam végigolvasni, úgy, hogy minden egyes újrakezdéssel tovább jutottam.
Másrészt pedig vannak könyvek, amelyekkel először rosszkor (általában túl hamar) találkoztam, s ilyen az Ártatlanág kora is. Még valamikor egyetemista koromban olvastam ezt a regényt először, és körülbelül ugyanakkor láttam a filmváltozatot is. A könyvet és a filmet is meglehetősen unalmasnak, szájbarágósnak, túldramatizáltnak tartottam, s örültem, amikor végre a történet végére értem.
Ilyen előzmények után engem is meglepett, amikor tavaly szeptemberben hirtelen újra kedvet kaptam ehhez a regényhez. Éppen befejeztem Kafkától a Kastélyt, s talán tudat alatt valami könnyebben befogadhatóra vágytam, így hát levettem Wharton könyvét a polcról és belekezdtem.
Egészen máshogy hatott most rám a regény, szívszorítónak és elgondolkodtatónak találtam a történetet, és lenyűgözött az, ahogy Edith Wharton okosan, részletekbe menően, ugyanakkor távolságtartóan leírja az 1870-es évekbeli New York-i elit életét és szokásait. Rögtön a regény után a filmet is újranéztem, s most az is teljesen más élményt nyújtott: finom, gyönyörűen színes adaptáció, amely után szerencsére nem éreztem úgy, hogy éppen csak a regény felszínét sikerült megkarcolni.
A történetbe most nem megyek bele, a szinopszis elolvasható angolul itt. Csak annyit fűznék hozzá, hogy mindhárom fő karakter kételyeit, vívódásait, cseleit és csalásait át tudtam érezni. Szomorú látni, ahogy Newland és May a család és a társadalom elvárásainak foglyává válik. Mindketten teszik, ami a kötelességük: May szinte gondolkodás nélkül, a hazugságtól sem visszariadva, Newland pedig fogcsikorgatva, egy boldogabb, szabadabb életről álmodozva, ám végül mégiscsak behódolva az elvárásoknak.
Egy olyan korban, ahol az elit tagjai nem vesznek tudomást a változásokról, s ahol a látszat fontosabb a valóságnál, a független, öntörvényű Ellen megjelenése csak bajt hozhat: lénye elég ahhoz, hogy elültesse Newlandben az igazi, nem csupán stilizált élet utáni vágyakozást, de ahhoz már kevés, hogy valódi változást idézzen elő, s így csupán a boldogtalanság forrása lesz.
S a végén ott marad a kérdés, hogy vajon kárpótol-e egy álmodozással, soha be nem teljesülő vágyakozással eltöltött életért az a tudat, hogy az ember megtette a pontosan nem is definiált ,,kötelességét” és nem hozott szégyent a családjára és a jó társaságra.
