Rég olvastam ennyire bájos és egyben igazi regényt.

Dodie Smith regénye a Jane Austen-i a házasság mindenek felett-történetek modern átirata, és közben csodálatosan önmaga.

A történet elbeszélő-főszereplője a 17 éves Cassandra, aki kedvesen (de tényleg: kedvesen! nem idegesítően, nem utálatosan, nem elviselhetetlenül) bolond családjával éldegél egy romantikusan lepusztult vidéki angol kastélyban, gyertyacsonkok világánál írja tudatosan naiv hangvételű naplóját, magát hol egy Jane Austen-, hol pedig egy Brontë-regény főszereplőjének képzeli, és közben szép lassan felnő.

A felnövés akkor kezdődik igazán, amikor a közelbe költözik két házasságra-alkalmas férfiember a messzi Amerikából (utálom azt a kifejezést, hogy „jó parti”, sokkal jobban hangzik az, hogy "eligible bachelor"). Cassandra és nővére, Rose heves érdeklődéssel tekintenek az újonnan érkezett férfiakra, akik alkalmasint kihúzhatják őket és családjukat a cseppet sem romantikus szegénységből, és a maguk módján mindketten hozzálátnak a férjfogáshoz – Rose szempilla-rebegtetve, Cassandra meg igazából nem is: ő inkább csak figyel, megfigyel, érez, értelmez és elemez, aztán pedig levon mindenféle következtetéseket. (De nagyon okosakat ám!)

Eddig tehát tiszta Büszkeség és balítélet, meg mondjuk egy kis Értelem és érzelem ez itt, de annyira, hogy sokszor meglepődtem, amikor olyasmik történtek, hogy mondjuk Cassandra egyszer egyedül mászkált éjjel Londonban – hát ilyet egy 19. századi ifjú hölgy biztosan nem csinált, még akkor sem, ha a családja elszegényedett –, aztán persze eszembe jutott, hogy ez már itt a 20. század, és hogy akkor már előfordulhat olyan, hogy egy fiatal lány ilyesmit csináljon.

Dodie Smith biztosan direkt rájátszik erre. Bár nagyjából betájolható, hogy mikor játszódik a történet, pl. abból, hogy szerepelnek benne autók és rádiók és gramofonlemezek, meg mintha egyszer szóba kerülne, hogy az 1930-as években járunk, mégis belengi az egészet valami kortalan/minimum száz évvel korábbi hangulat, és ez rém izgalmas, bolyongani ebben a régi-új vidéki Angliában, és összehasonlítani az igazi Jane Austen-i világot ezzel az ál-austeni világgal, és elgondolkodni a különbségeken.

Ezek közül számomra a legérdekesebb, hogy míg az Austen által leírt világban a házasság önmagában érték (persze remek, ha valaki véletlenül megtalálja a megfelelő partnert, de ha nem találja meg, viszont volt olyan ostoba, hogy már hírbe hozta magát valakivel, hát, szar ügy, és akkor már a legjobb megoldás, hogy azért csak házasodjon össze a nem megfelelő emberrel), addig Dodie Smithnél nem az, és nála egy nőnek nemcsak egyféle lehetséges életútja létezik. (Jó, persze, 20. század, vannak lehetőségek – de ha belegondolok, mennyire könnyű még most is automatikusan az egyféle lehetséges életutat csinálni, akkor elég nagy dolog szerintem, hogy Smith többféléről is ír.)

Mindemellett ez a regény valami iszonyúan feelgood-hangulatú. Kicsit szomorúan feelgood, és szívesen írnék még erről, hogy milyen az, és hogy miért szomorú és egyben nagyon lelkesítő, de az még szerintem is spoiler lenne, ezért nem írok róla.