2006 és 2012 után harmadszor is megnéztem a Placebót élőben, és megállapítottam, hogy van változás – az idő okozza. (Nagyon bölcs vagyok.)

Az első két alkalommal még mindannyian nagyon fiatalok voltunk – a Placebo is meg én is. Én speciel gyakran gondolom azt, hogy még most is nagyon fiatal vagyok, de ha belegondolok, hogy a tegnapi koncerten mennyire öregnek, fáradtnak, lassúnak, már-rég-nem-dühösnek, rég-nem-kamaszlázadónak, és mennyire nem a nagyvárosba épp most érkezett összezavarodott szorongó androgün angyalnak tűnt Brian Molko (Stefan Olsdal mintha tényleg semmit nem változott volna, és ez jó, de a Placebo szerintem nem az a zenekar, ahol a tagok egyformán fontosak és egyenlő vonz- és húzóerővel rendelkeznek) – szóval ha ebbe belegondolok, arra jutok, hogy valószínűleg én is változtam akkor sokat. (Hogy mást ne mondjak, néhány év óta már senki nem kéri el a személyimet, ha cigit veszek, 2012 körül pedig még előfordult. Meg van már egy darab ősz hajszálam is, amelyet mindig gyengéd szeretettel üdvözlök, valahányszor úgy fúj a szél, hogy a szemem elé kerül.)

Az első két alkalommal a Szigeten láttam a zenekart, egy szigetes koncertnek meg számos előnye és hátránya van. Előny – lehet –, hogy húsz-harmincezer ember egész más hangulatot teremt, mint tizedannyi. Előny, hogy szabadtéren vagy, s a leszálló éjszaka mindig varázsos egy koncerten. Hátrány, hogy a közönség egy része valószínűleg csak véletlenül van jelen, nem feltétlenül azért, mert pont erre a zenekarra kíváncsi, s ettől felhígul a figyelem. Hátrány, hogy 23:00-kor kötelező befejezni a nagyszínpados koncertet, ami 2012-ben egész pontosan azzal járt, hogy Placebóék jöttek 21:30:00-kor, távoztak 23:00:00-kor – esély sem volt ráadásra, személyességre, koncert közben bármiféle interakcióra, és minden pontosan ki volt számolva. (Azon a koncerten a legnagyobb élmény nekem a közönség volt.)

Aztán egy ideje nem követem már a zenekar új dolgait, mert az új zenéjüket hallgatva az a benyomásom támadt pár évvel ezelőtt, hogy nem változnak ők semmit, ami nekem gyanús. De örülök, hogy elmentem koncertre megint, mert élőben kiderült, hogy változtak ők is. Ugyanakkor szomorú is vagyok. Olyasmi érzésem van, mint most a napokban volt, amikor újraolvastam az Elszúrt idő nyomában c. regényt – örülök, hogy még mindig élünk, de szomorú vagyok, hogy öregebbek vagyunk, fáradtabbak, nosztalgikusabbak, és kevesebb az illúziónk.

Szóval a mostani koncert – igen, 20 év alatt felnő egy generáció, úgyhogy a Placebo most már családi zenekar is. Voltak persze fiatalok, de még ők is többnyire 20 felett voltak, közvetlenül mellettem meg egy ötven körüli szülőkből és a huszonéves lányukból álló csapat táncolt. Kellemes volt, nosztalgikus, biztonságos.

De az a tánc, ez a buli – elszomorító. Ilyen közel még egyik Placebo-koncerten sem merészkedtem a színpadhoz, mert mindig is szolid rockerlány voltam, félek az agyonnyomódástól, és még koncert közben sem rajongok a gondolatért (meg az élményért), hogy izzadt testek között préselődjek (minek megyek akkor koncertre és miért nem ülök otthon, ahol senki nem préselődik? Hát mert szeretek koncertre járni, azért), úgyhogy tartani szoktam a tisztes távolságot és nem szoktam nagyon előrenyomakodni a hardcore rajongók közé. Na, itt nem kellett aggódni ilyenek miatt – itt még a színpadhoz egész közel is kényelmesen és egymástól udvarias távolságra mulattak az emberek, és ha valaki véletlenül meglökött valakit, hát elnézést kért. (Direkt pedig tuti senki nem lökött meg senkit.)

Ami egyrészt, jaj, udvarias és kényelmes, tényleg, másrészt viszont – egy kicsit unalmas. Nem az az unalmas, hogy nem nyomnak szét és nem locsolnak agyon sörrel a vigadó ifjak, az éppenséggel remek, hanem az az unalmas, amiért nem nyomnak szét és nem locsolnak sörrel.

Azért, mert ezen a koncerten nemigen volt önfeledt ugrálás és vigadás.

Azért, mert bár jó volt a hang meg a színpadkép is (és a prágai System of a Downnal ellentétben itt még kivetítők is voltak), mindenre rányomta bélyegét a lassú melankólia, az elmúlás érzete, a tudat, hogy eltelt 20 év, és ez alól a hangulat alól mintha senki nem tudta volna kivonni magát – és ami a legrosszabb, hogy mintha senki nem is akarta volna, mert mintha mást nem is várhatnánk már az élettől.

Azért, mert ez olyan szülinapi koncert volt, amely során nem azon gondolkodtam, hogy: váó, 20 év, nem semmi, és mennyi jó jöhet még ezután, inkább azon, hogy: váó, 20 év, nem semmi, de ezután mintha már csak a pusztulat és az ön-újrafeldolgozás jöhetne.

Azért, mert olyan alacsony volt itt az energiaszint, hogy koncert közben jópárszor ránéztem az órámra, és nem azért, mint más koncerteken, hogy megnyugtassam magam, hogy nincs még vége, és még 10 perc múlva sem lesz vége, és hátha még fél óra múlva sem lesz vége.

Nem, nem volt ez rossz koncert. Voltak benne ötletek, volt íve és története, voltak érzelmek, és sose tapasztaltam még ennyi közönséggel való interakciót és jelenlétet Placebóéktól, és a végén kétszer is visszajöttek ráadásra – de az én lelkemnek ez sem elég. Ez sem jó.

Mert olyan szomorú, és annyira kielégítetlenül hagy ez a végtelen visszafogottság, ez, amikor még az első, legnyersebb és legkamaszdühösebb album legnyersebb és legkamaszdühösebb számait, mint pl. a Teenage Angstet (hát mégis mi a címe ennek? és miért az a címe vajon?) meg a 36 Degreest is valami melanko-lassú verzióban adják elő, és érzem, hogy most ezekre milyen jó lenne önfeledni, vagy kamasznak képzelni magam, vagy nosztalgia- vagy valódi-dühösködni egy kicsit, de nem lehet, mert ilyen lassan, ilyen komótosan ez csak visszhang, és ilyen öregesen nem lehet szorongva-dühödni.

És az is olyan szomorú, hogy amikor a melanko-koncert egy különösen melanko-blokkja után (miközben félig már arra gondolok, otthagyom az egészet, mielőtt elfolyik az összes életkedvem) Brian Molko azt mondja (mert nem hülye, és mert tényleg nem véletlenül vannak egymás után a dalok úgy, ahogy vannak, hanem mert valaki ezt kitalálta, hogy úgy legyenek), hogy „most elérkeztünk annak a végére, amit én melankolikus résznek nevezek [közbevetés tőlem: én csak melankolikus és még melankolikusabb részek között tudok itt különbséget tenni, de mindegy], és hát ez szülinapi koncert mégiscsak, úgyhogy akkor most viduljunk fel egy kicsit” – s akkor olyan számok következnek, mint mondjuk a Slave to the Wage, ami egy kedves, tét nélküli dal, és hiába éneklik benne azt, hogy „run away from all your boredom/whoredom”, mégse határozom el magam tőle szentül, hogy most rögtön hátrahagyom mindezt, és nem leszek tőle hirtelen tele kitörni készülő energiával; meg mint a Song to Say Goodbye és a The Bitter End, amiket én szeretek, de elég a címüket megnézni, hogy kitaláljuk, nem annyira életkedvet, a jövőbe vetett hitet, optimista várakozást (vagy legalább egészséges, életerős dühöt) sugárzó dalok ezek.

És tudom persze közben, hogy a Placebo sose volt egy feelgood-zenekar, és nem is várom azt tőlük, hogy olyan klasszikusan feelgood-módon érezzem magam tőlük. De nem így szeretnék tőlük zaklatott vagy szomorú lenni. Ennyire még nem vagyunk öregek, se ők, se én, hogy már csak az enerváltságra teljen tőlünk, meg hogy az legyen az egésznek a csúcspontja (ez is szomor-csúcspont, naná), amikor a Protect Me From What I Want közben hirtelen azt érzem, hogy legszívesebben felvágnám az ereimet, amikor ahhoz a részhez érünk, hogy „Remember when we'd celebrate // We'd drink and get high until late // And now we're all alone.”

Csak létezik valami más is a nosztalgián kívül.