Frank Norris: McTeague
Egyszer valamelyik Stephen King-regényben olvastam erről a könyvről, aztán idővel elolvastam a könyvet, most meg újraolvastam, mert annak ellenére, hogy mélységesen elkeserítenek az ilyesféle, eleve-elrendelős, úgyse-tehetsz-semmit-féle történetek, nagyon érdekelnek is az ilyen regények, főleg a 19. század végén és a 20. század elején játszódó amerikai történetek (pl. Theodore Dreiser és Edith Wharton regényei).
A McTeague egy bányászfiúból-lett-fogorvosról szól (ő McTeague; keresztneve nincs). A lomha, lassú eszű, az életét nagyjából mindig is az „ösztönös”, kevéssé kifinomult cselekvések és élvezetek szintjén élő McTeague kitanulja a fogorvoslás tudományát egy utazó sarlatántól, majd saját rendelőt nyit San Francisco egy átlagos (vagyis nem is menő, de nem is a leglepusztultabb nyomornegyedbe tartozó) utcájában, ahol igen kellemesen eléldegél. Hétköznap dolgozik, vasárnap jól bezabál ebédre, megiszik egy kancsónyi sört, majd alszik egyet, vagy sétálni megy egyetlen közelebbi ismerősével, Marcusszal. Egy nap aztán Marcus felviszi a fogorvos rendelőjébe az unokatestvérét, Trinát, aki leesett egy hintáról és kitört a foga. McTeague bonyolult, több hétig tartó kezelésben részesíti a bájos fiatal lányt, s közben még belé is szeret (na jó, inkább arról van szó, hogy Trina az első nő, akit életében megismer, és felébrednek az ösztönei). Marcus ugyan szintén igényt tartana Trina kezére, de látva, hogy az ő szenvedélye igazán semmi McTeague érzelmeihez képest, igen önzetlenül félreáll az útból, s McTeague és a lány végül össze is házasodnak. Egy darabig minden jól megy, de aztán a fogorvos kénytelen felhagyni a praktizálással, s onnantól kezdve a házaspár egyre mélyebbre süllyed, mindenféle értelemben (anyagi, erkölcsi stb.).
A regényben nagyjából az összes szereplő a neveltetése, az öröklött (és bizonyos körülmények hatására túlságosan is felerősödő) tulajdonságai, és a véletlenül vagy mások rosszindulatából adódó kedvezőtlen körülmények áldozata lesz. Például a férjénél valamivel kulturáltabb és igényesebb Trina hiába ébreszt McTeague-ben a tisztán ösztönöseknél kicsivel kifinomultabb vágyakat és igényeket, amint rosszra fordul a sorsuk, McTeague-ből egy pillanat alatt újra előjön az állat, s még „rosszabb” lesz, mint azelőtt volt, hogy megismerte volna a feleségét. Ami meg Trinát illeti: ő például mindig is hajlamos volt a túlzott fösvénységre, de ahogy telik az idő, egyre mániákusabban takarékoskodik, és teljesen belefeledkezik a csillogó ezüst- és aranydollárok öncélú gyűjtögetésébe.
És igen: itt tényleg senki nem tud semmit tenni a családi háttere és az ilyen-olyan tulajdonságai által nagyjából előre meghatározott sorsa ellen, mert az önismeret és a helyzetértékelés képessége nem jellemző a szereplőkre, úgyhogy mindenki csak sodródik megállíthatatlanul, és még ha tudomása is van valakinek a saját rossz tulajdonságairól (Trina például készséggel elismeri, hogy a végletekig, esztelen módon garasoskodó), akkor maximum azt mondja: „tudom, hogy ilyen vagyok, de hát ez legalább jó hiba”.
A McTeague amúgy egy mocskosan-naturalista regény, bár Norris azért a legszörnyűbb részletek előtt megáll, és „csak” azt mondja, mondjuk: „Ami ezután következett, az maga volt a förtelem.” Nekem tetszik, hogy Norrisnak van ízlése, és tartózkodik attól, hogy – esetleg – öncélúan dagonyázzon a dzsuvában – nem azért, mert én ezt nem tudnám elviselni, hanem mert szerintem tényleg nem muszáj mindent leírni.
Mai szemmel olvasva még így is egy kicsit szájbarágós, vagy csak simán túl-egyértelmű ez a regény: a szimbólumok (amelyek közül a legfontosabb az arany, annak minden létező megjelenési formájában – aranypénz; arany étkészlet; óriási, cégérként funkcionáló aranyozott fog; stb.) eleve majd’ kibökik a szememet, és ráadásul szinte minden második oldalon megjelennek, tehát nem lehet őket eltéveszteni; és a kulcsmondatokat (amelyekkel pl. Norris egy-egy szereplőt jellemez) szintén jó sokszor leírja a szerző – ennyi ismétlés engem már kicsit zavar, de azért ettől egyáltalán nem lesz olvashatatlan a regény.
Az előbb Theodore Dreisert emlegettem, és tényleg sok hasonlóság van a két íróban (és ők ketten kölcsönösen dicsérték is egymás munkáját). Viszont Norris messze nem olyan dagályos és sokkal jobban olvasható, mint Dreiser. Norris mondott is valami olyasmit, hogy: „Kit érdekel a kifinomult stílus?! Életet akarunk, nem pedig irodalmat.” És tényleg, a regénye passzol ehhez a kijelentéshez-felkiáltáshoz: egyáltalán nem agyoncizellált, könnyen olvasható, lényegre törő, sokszor lazán szarkasztikus és kevéssé „irodalmi”. Szóval, azt gyanítom (ez alapján az egy könyve alapján), hogy Frank Norris nem felülmúlhatatlan stílus-mesterként vonult be az irodalomtörténetbe, de a – szájbarágóssággal ellentétben – ez olyasmi, ami jelen esetben engem nem zavar.
A szereplők „elkerülhetetlen” le- és elpusztulásának történetén kívül egyébként a regény igen jó korszak-portré is, úgyhogy annak ellenére, hogy rettenetesen dühít és felzaklat ez a könyv, szívesen olvasom, mert az nagyon érdekel, hogyan éltek az emberek a 19. század vége felé Amerikában, és Norris ezt tényleg remekül ábrázolja.
A McTeague egy bányászfiúból-lett-fogorvosról szól (ő McTeague; keresztneve nincs). A lomha, lassú eszű, az életét nagyjából mindig is az „ösztönös”, kevéssé kifinomult cselekvések és élvezetek szintjén élő McTeague kitanulja a fogorvoslás tudományát egy utazó sarlatántól, majd saját rendelőt nyit San Francisco egy átlagos (vagyis nem is menő, de nem is a leglepusztultabb nyomornegyedbe tartozó) utcájában, ahol igen kellemesen eléldegél. Hétköznap dolgozik, vasárnap jól bezabál ebédre, megiszik egy kancsónyi sört, majd alszik egyet, vagy sétálni megy egyetlen közelebbi ismerősével, Marcusszal. Egy nap aztán Marcus felviszi a fogorvos rendelőjébe az unokatestvérét, Trinát, aki leesett egy hintáról és kitört a foga. McTeague bonyolult, több hétig tartó kezelésben részesíti a bájos fiatal lányt, s közben még belé is szeret (na jó, inkább arról van szó, hogy Trina az első nő, akit életében megismer, és felébrednek az ösztönei). Marcus ugyan szintén igényt tartana Trina kezére, de látva, hogy az ő szenvedélye igazán semmi McTeague érzelmeihez képest, igen önzetlenül félreáll az útból, s McTeague és a lány végül össze is házasodnak. Egy darabig minden jól megy, de aztán a fogorvos kénytelen felhagyni a praktizálással, s onnantól kezdve a házaspár egyre mélyebbre süllyed, mindenféle értelemben (anyagi, erkölcsi stb.).
A regényben nagyjából az összes szereplő a neveltetése, az öröklött (és bizonyos körülmények hatására túlságosan is felerősödő) tulajdonságai, és a véletlenül vagy mások rosszindulatából adódó kedvezőtlen körülmények áldozata lesz. Például a férjénél valamivel kulturáltabb és igényesebb Trina hiába ébreszt McTeague-ben a tisztán ösztönöseknél kicsivel kifinomultabb vágyakat és igényeket, amint rosszra fordul a sorsuk, McTeague-ből egy pillanat alatt újra előjön az állat, s még „rosszabb” lesz, mint azelőtt volt, hogy megismerte volna a feleségét. Ami meg Trinát illeti: ő például mindig is hajlamos volt a túlzott fösvénységre, de ahogy telik az idő, egyre mániákusabban takarékoskodik, és teljesen belefeledkezik a csillogó ezüst- és aranydollárok öncélú gyűjtögetésébe.
És igen: itt tényleg senki nem tud semmit tenni a családi háttere és az ilyen-olyan tulajdonságai által nagyjából előre meghatározott sorsa ellen, mert az önismeret és a helyzetértékelés képessége nem jellemző a szereplőkre, úgyhogy mindenki csak sodródik megállíthatatlanul, és még ha tudomása is van valakinek a saját rossz tulajdonságairól (Trina például készséggel elismeri, hogy a végletekig, esztelen módon garasoskodó), akkor maximum azt mondja: „tudom, hogy ilyen vagyok, de hát ez legalább jó hiba”.
A McTeague amúgy egy mocskosan-naturalista regény, bár Norris azért a legszörnyűbb részletek előtt megáll, és „csak” azt mondja, mondjuk: „Ami ezután következett, az maga volt a förtelem.” Nekem tetszik, hogy Norrisnak van ízlése, és tartózkodik attól, hogy – esetleg – öncélúan dagonyázzon a dzsuvában – nem azért, mert én ezt nem tudnám elviselni, hanem mert szerintem tényleg nem muszáj mindent leírni.
Mai szemmel olvasva még így is egy kicsit szájbarágós, vagy csak simán túl-egyértelmű ez a regény: a szimbólumok (amelyek közül a legfontosabb az arany, annak minden létező megjelenési formájában – aranypénz; arany étkészlet; óriási, cégérként funkcionáló aranyozott fog; stb.) eleve majd’ kibökik a szememet, és ráadásul szinte minden második oldalon megjelennek, tehát nem lehet őket eltéveszteni; és a kulcsmondatokat (amelyekkel pl. Norris egy-egy szereplőt jellemez) szintén jó sokszor leírja a szerző – ennyi ismétlés engem már kicsit zavar, de azért ettől egyáltalán nem lesz olvashatatlan a regény.
Az előbb Theodore Dreisert emlegettem, és tényleg sok hasonlóság van a két íróban (és ők ketten kölcsönösen dicsérték is egymás munkáját). Viszont Norris messze nem olyan dagályos és sokkal jobban olvasható, mint Dreiser. Norris mondott is valami olyasmit, hogy: „Kit érdekel a kifinomult stílus?! Életet akarunk, nem pedig irodalmat.” És tényleg, a regénye passzol ehhez a kijelentéshez-felkiáltáshoz: egyáltalán nem agyoncizellált, könnyen olvasható, lényegre törő, sokszor lazán szarkasztikus és kevéssé „irodalmi”. Szóval, azt gyanítom (ez alapján az egy könyve alapján), hogy Frank Norris nem felülmúlhatatlan stílus-mesterként vonult be az irodalomtörténetbe, de a – szájbarágóssággal ellentétben – ez olyasmi, ami jelen esetben engem nem zavar.
A szereplők „elkerülhetetlen” le- és elpusztulásának történetén kívül egyébként a regény igen jó korszak-portré is, úgyhogy annak ellenére, hogy rettenetesen dühít és felzaklat ez a könyv, szívesen olvasom, mert az nagyon érdekel, hogyan éltek az emberek a 19. század vége felé Amerikában, és Norris ezt tényleg remekül ábrázolja.
