Erlend Loe: Vegyesbolti csendes napok
Úgy tűnik, Erlend Loe nem tud olyat írni, amit én ne szeretnék. Persze négy jó könyv után amúgy is elég pozitívan állok mindenhez, amit ír, de a puszta rajongás azért nem lenne elég ahhoz, hogy szeressem minden egyes könyvét. Ahhoz az is kell, hogy jókat írjon – és szerencsére eddig még minden könyve jó volt. Ez is, noha az eddigi ötből ezt tartom a leggyengébbnek.
A Vegyesbolti csendes napok egy negyven év körüli házaspárról szól, akik egy német városkában töltik a nyári szünidőt. A feleség, Nina tanárként dolgozik és imád mindent, ami német; a férj, Telemann pedig színházi dramaturg, aki épp az első színdarabját készül megírni és előszeretettel tetteti magát németgyűlölőnek, csak hogy a feleségét bosszantsa. A férfi egyébként szerelmes Nigella Lawsonba, a Nigella falatozójának dús idomú szépségébe, úgyhogy az ideje nagy részét nem színdarabírással tölti, hanem azzal, hogy álmai hölgyéről ábrándozik.
Telemann persze szívesen töltené az időt a feleségével is, de Nina sajnos allergiás tüneteket produkál, valahányszor a férje megérinti. Mondhatni, nem éppen ideális a viszony kettőjük között, s a házaspár egyfolytában piszkálódó, gonosz vagy gonoszkodó, ironikusan vagy komolyan lélekboncolgatós párbeszédeket folytat egymással, és mivel már jó ideje házasok, pontosan tudják, mivel tudják a legjobban megsérteni a másik érzékenységét – és ezt nem is haboznak megtenni. Az állandó piszkálódás (amelynek az apropója lehet bármi az afféle mindig működő veszekedésprovokáló megjegyzésektől kezdve, mint pl. hogy „miért kell neked idebenn dohányoznod?” a „mi miért nem beszélgetünk soha egymással?” örök kérdésén át egészen odáig, hogy „nem volna kedved szexelni most rögtön?”) mögött persze van egy jó adag önbizalomhiány meg szeretet- és figyelemvágy is, csak ezeket nem mindig könnyű észrevenni a (tettetett) gúny és érdektelenség miatt.
A viszonyban, ami Nina és Telemann között van, egyáltalán nem lehet szórakoztató benne lenni, Erlend Loe szövegét olvasni róla viszont rettentő szórakoztató. A könyv humorának gonoszságát és intenzitását tekintve amúgy ez a regény leginkább a Dopplerre emlékeztetett engem. A Naiv.Szuper. humora például kedves, bájos, ártatlan és (ál)naiv; a Doppler, az utak királyáé inkább intellektuális és a könyv erősen posztmodern jellege miatt eléggé „irodalmi”. A Doppleré pedig okos, szarkasztikus és sokszor nagyon gonosz (úgyhogy ha Loe-tól nem állna távol mindenféle „majd én megmondom a tutit a modern társadalmi állapotokról” póz, akkor a Doppler biztosan nagyon kegyetlen regény lenne). És a Vegyesbolti csendes napok humora is valami ilyesmi. És ez nekem nagyon bejön.
Viszont van valami, ami a többi Loe-regénynél valamivel kevésbé élvezetessé tette számomra ezt a könyvet: az elbeszélésmód. A regény legnagyobb részét Nina és Telemann párbeszédei teszik ki, s kettőjük szócsatáihoz a narrátor nem fűz semmiféle kommentárt. Ez nekem tetszik, csak az nem tetszik, hogy helyenként nem könnyű (vagy nem is lehet) eldönteni, hogy éppen ki beszél. Felteszem, ez nem véletlenül vagy így, hanem azért, mert számos párbeszédben nyugodtan felcserélhetők a férfi és a női szerepek, hiszen tökmindegy, ki kezdi provokálni a másikat valami csípős megjegyzéssel, a végeredmény úgyis ugyanaz lesz. És bár ez így roppant valóságosnak tűnik, ez azért mégsem a „valóság”, hanem egy regény. S bár egy valóságos kapcsolatban is bármikor felcserélődhetnek a szerepek, és lehet, hogy az egyik nap a nő kezdi piszkálni a férfit mondjuk a dohányzási szokásai miatt, másnap meg a férfi a nőt ugyanezzel, viszont egy valós helyzetben legalább mindig tudni, hogy mikor ki beszél, itt meg nem, pedig én szeretném tudni.
Egyébként ez nem olyan nagyon zavaró, mint ahogy én itt most beállítom, csak épp annyira, hogy emiatt ezt a könyvet egy kicsit kevésbé tartom jónak, mint a szerző többi regényét. De ettől még szeretem ezt is.
