Mike Leigh: Mezítelenül - Naked
(A bejegyzés spoilereket tartalmaz[hat].)
Mike Leigh letaglózó és kényelmetlenül őszinte filmje az 1990-es évek angol valóságának mélyébe viszi a nézőt. Mondhatjuk persze, hogy amit Leigh ebben a filmben mutat, az még nem a legmélye a dolgoknak: a szereplők némelyikének van hol laknia, és van, aki még állandó állással is rendelkezik, úgyhogy ha a külső körülményeket nézzük, biztos lehetne ennél mélyebbre is menni. Ami viszont a szereplők többségének érzelmi és lelki életét illeti, nehéz nagyobb sivárságot és (ön)kínzó reménytelenséget elképzelni, mint amit a rendező ábrázol.
A film története úgy indul, hogy a ki tudja, miből és hogyan élő Johnny Londonba menekül Manchesterből, hogy megússzon egy verést. Londonban először a volt barátnőjének, Louise-nak az albérletébe veszi be magát (ahol nagyjából fél órán belül heves és durva szexelésbe kezd Louise lakótársával, Sophie-val), majd a következő napokban az állandó vándorlási kényszerének engedve a városban bolyong és „kapcsolatokat” teremt: egyszer egy magányos, kiéhezett és szomorú nőhöz hízelgi be magát; máskor egy éjszakai portás engedi be magához a csillogó irodaházba; megint máskor pedig egy olcsó reggelizőhely pultosának lakásába könyörgi be magát. Johnny vándorol. Néha azért megy el, mert sehol sem képes sokáig megmaradni (vagy ahogy egy ponton megjegyzi: „Végtelen sok hely van, ahova mehetek. A probléma az, hogy hol maradjak.”), máskor meg azért, mert kidobják. S ez így megy végig, és szó sincs olyasmiről, hogy egyszer csak történik valami, aminek a hatására hirtelen minden jóra fordul. Ez nem egy „jórafordulós” film, és Johnny nem olyan hős, akinek a bajait (cinizmusba váltott hajdani idealizmus; kényszeres önkínzás és a másoknak való nem kevésbé kényszeres fájdalomokozás stb.) egyszerű (vagy mondjuk: lehetséges) lenne orvosolni.
Miről szól ez a film? Például a magányról. Meg a fájdalomról (az önmagunknak és másoknak okozottról egyaránt). A kétségbeesett és reménytelen vágyakozásról a szeretetre vagy valami affélére. Olyan szavakat ki sem merek mondani ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy „boldogság” vagy „értelmes élet”. A Mezítelenül szereplői túl mélyen vannak ahhoz, hogy ilyesmikre vágyhassanak. Ők egyszerűbb dolgokra vágynak – de még azokat sem kapják meg. (Csak egy példa: Sophie és Louise egy ízben arról beszélgetnek, hogy jó lenne már végre egyszer normális kapcsolatban élni egy férfival. Sophie felteszi a kérdést, hogy mit ért Louise azon, hogy „normális kapcsolat”. Louise erre ezt feleli: „azt, amikor olyan férfival élsz, aki beszélget veled, miután megkefélt”.)
A film képei a témának megfelelően sötétek és nagyon intimek. Sokszor olyan közelről látjuk az eseményeket, hogy az már fájdalmas. Még szép dolgokat sem lenne jó ennyire közelről nézni, ebben a filmben viszont semmi szemnek kedves nincs. Mit látunk? Sivár és mocskos lakásokat és ködös utcákat. S mindazt, ami ezeken a helyeken történik: erőszakos szexet, kínos és kínzó, sehová sem vezető párbeszédeket (vagy inkább monológokat, egymás mellett/után), és néha, a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó gyengédséget és törődést is – ami azonban szintén nem vezet sehova és nem hoz megváltást senkinek.
Jó ezt nézni? Nem. Nagyon rossz. Még úgy is, hogy láttam már a filmet és tudtam, mire számíthatok, és előre felkészültem az újranézésre. Viszont a Mezítelenül nem úgy megrázó, ahogy egy hollywoodi film. És ezzel nem az amerikai filmipart akarom szidni. Ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is szeretem az amerikait, de a Mezítelenül valami egészen más módon ráz meg, mind a legdrámaibb amerikai dráma. Közelebbről. Személyesebben.
S hogy kicsit jobban megvilágítsam a hollywoodi drámák és a Mezítelenül közti különbségeket, írok néhány példát. Pár nappal e film előtt néztem újra Sam Mendes A szabadság útjai c. filmjét, ami szerintem egy csodás és felkavaró film, és szintén olyan kérdéseket boncolgat, amikről roppant kényelmetlen beszélni. Viszont most, hogy újranéztem a Mezítelenült, a Szabadság útjai hirtelen szörnyen hatásvadásznak és nagyon megcsináltnak tűnik. És valótlannak.
Még egy példa. Van Jonathan Demme Philadelphia című filmjében egy jelenet, amikor a főszereplő szembesül azzal, hogy mennyire magára maradt a volt munkaadója elleni harcában. Ez a pillanat és Tom Hanks játéka számomra mindig is a film legmegrendítőbb jelenete volt. Itt van, 1:25-től kezdődően.
És akkor az összehasonlítás kedvéért itt van egy jelenet Mike Leigh filmjéből, ami nem is tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet, amikor először láttam a filmet 4-5 évvel ezelőtt. Nézzétek 7:19 és 7:30 között.
A lány megkérdezi Johnnytól, hogy hány éves, mire ő visszakérdez: szerinted mennyi vagyok? A lány negyven körülinek saccolja őt, mire Johnny azt feleli, huszonhét éves. A kamera közben ide-oda vált Johnny és a lány arca között. S a huszonhét éves Johnny ebben a pár másodpercben valóban negyvennek néz ki, és iszonyatosan megviseltnek. S az arcán ülő érzelmeket én nem tudom szavakkal elmondani. Csak azt látom, hogy ezek az érzelmek természetesek és valóban belülről jönnek, és nem is David Thewlist látom ebben a percben, hanem a csavargó Johnnyt. Az előző filmrészletben viszont Tom Hankset látom, amint épp egy szerepet játszik, s miközben nézem, egy pillanatra sem felejtem el, hogy igazából kit nézek. A Mezítelenült nézve viszont minden pillanatban elfelejtem, hogy akit nézek, az amúgy egy színész.
És David Thewlis végig ilyen, mint az előző jelenetben. Ha olvastok cikkeket a filmről (magyarul nem sok van, de angolul akad), láthatjátok, hogy szinte mindenki az ő kivételes játékát dicséri – és ehhez nem is tudok mit hozzátenni. A „hitelesség” meg az „átélés” szavak új értelmet nyernek őt nézve, és azzal összehasonlítva, amit ő Johnnyként művel, hirtelen az összes kedvenc színészem legzseniálisabb játéka szánalmas ripacskodásnak tűnik.
Egyébként a többi színész is hasonlóan jó. Csak éppen ez a film minden fontos mellékszál és önmagában is durva minitörténet ellenére nekem mégis elsősorban Johnnyról szól és minden más szereplőt és viszonyt őrajta keresztül nézek és mindenkit az alapján ítélek meg, hogy milyen kapcsolat fűzi Johnnyhoz. Johnny a legérdekesebb szereplő, és ő a viszonyítási pont, és az érdekel, ő hogyan reagál másokra, az pedig kevésbé, hogy mások hogyan reagálnak őrá. Ezért bár a többi színész is remek, rájuk nem figyelek annyira.
Johnny amúgy nem az a hős, akivel szívesen (vagy akárhogy) azonosulnék. (Igazából ebben a filmben egyetlen szereplő sincs, akivel örömmel azonosulnék.) De nem is olyan, akit képes vagyok kívülről nézni és nagy okosan ítélkezni a viselkedésének vagy a világvége-filozófiájának bármely eleme felett. Johnny durvasága, kíméletlensége, állandó okoskodása és ironizálása pusztító és önpusztító erejű. S ez nemcsak a filmen belül hat, hanem azon kívül is: Johnny engem mint nézőt is elpusztít. S ez a film nemcsak a szereplőit, hanem a nézőit is lemezteleníti.
(De hogy ne így fejezzem be ezt a posztot, mellékesen megemlítem, hogy a filmben amúgy humor is van – már amilyet egy ennyire sötét filmben el lehet képzelni. Talán egyszer majd arról is írok bővebben. Addig meg nézzétek meg a filmet, ha véletlenül még nem láttátok volna.)
