Alex Garland: A Part - The Beach
Ahogy a Büszkeség és balítélet a kedvenc tavaszi könyvem, a Part a kedvenc nyári regényem, amit semmilyen más évszakban nem olvasnék el, viszont minden második vagy harmadik nyáron újraolvasok. Idén már tavasszal eszembe jutott, hogy újra akarom olvasni, de inkább megvártam, hogy szabadságra menjek, és akkor magammal vittem a regényt, amit aztán másfél nap alatt végig is olvastam, azt hiszem, most negyedjére. Eddig sosem gondolkodtam azon, hogy pontosan mit szeretek annyira ebben a könyvben, ami miatt muszáj folyton újraolvasnom, de most megpróbáltam rájönni erre is, és nemcsak az olvasást élvezni.
A történet hőse Richard, az angol hátizsákos turista (na jó, nem turista: utazó), aki ezúttal éppen Thaiföldet készül felfedezni. Richard rendben megérkezik Bangkokba, elfoglalja kellemesen lepusztult szállását, és kezdi élvezni az életet, ám másnap reggelre váratlan fordulat adódik. Az éjszaka során ugyanis a Richarddal szomszédos szobában lakó férfi öngyilkos lesz, és Richardra hagy egy térképet, amely alapján el lehet jutni egy titokzatos és édeni szigetre, amelyet még nem tett tönkre a turisták hada. Richard megosztja a titkot a két szobával arrébb lakó szimpatikus francia párral, és ők hárman hamarosan útra is kelnek a sziget felé.
A kalandos és nem teljesen veszélytelen út sikerrel jár, s a három utazó hamarosan megérkezik a szigetre, ahol eztán valóban paradicsomi állapotok között élnek körülbelül harminc másik fiatallal együtt. A napok kellemes munkával, az esték pedig még kellemesebb füvezéssel telnek (amihez az alapanyagot a közeli marihuánaültetvényről szerzik be a szigetlakók), s látszólag mindenki boldog és mindenki szeret mindenkit. Az egyetlen dolog, ami aggodalomra ad okot, hogy netán további utazók érkeznek a titkos édenbe, de eleinte ez a veszély sem tűnik túlságosan fenyegetőnek. Aztán persze elkezdenek rosszra fordulni a dolgok, és a sziget hamarosan már nem tűnik a világ legcsodálatosabb helyének.
Gondolom, a sziget szó (és hozzá kapcsolódó konnotációk hada) mindenki fantáziáját beindítja valamennyire. Egy sziget lehet minden és mindennek az ellentéte („Senki sem különálló sziget” vs. „Szigeteken élünk”). Egy sziget rejtélyes, izgalmas, vonzó és kicsit veszélyes; egy sziget nyugodt, csöndes és biztonságos, olyan hely, ahol el lehet bújni minden és mindenki elől. Egy sziget el van zárva a világtól, s ez egyszerre sugallja a nyugalmas elvonulást és a rettentő magányt és bezártságérzetet. Alex Garland pedig remekül játszik ezzel a kettősséggel, mind ami a sziget konkrét megjelenítését, mind pedig ami az általa sugallt elvont „jelentéseket” és az ott élők érzéseit illeti.
Ami például a konkrét megjelenítést illeti, a sziget védett területen fekszik és turisták által nem látogatható. Ebből ironikus módon az a következtetés adódik, hogy az éden csakis illegális módon teremthető meg, és egyáltalán nem teremthető meg ott, ahol mások is vannak (mondhatni, a pokol a többi ember). Hőseinknek ugyan a szabályokkal dacolva sikerül létrehozni a maguk kis paradicsomát, de még ez sem tökéletes: a sziget egyik felét ugyanis marcona thai férfiak uralják, akik szintén kihasználják a hely adottságait, és hatalmas marihuánaültetvényt tartanak fenn, amelyet nem haboznak akár erőszakkal is megvédeni.
A szigetlakók viselkedéseire és érzéseire pedig szintén efféle kettősség jellemző: az emberek alapvetően jól érzik magukat és látszólag harmonikusan működő közösséget alkotnak, ám ahogy azt Richard is többször említi, a hely mintha mindenkit egy kicsit tébolyulttá tenne és hipnotizálna: a szigetre lépve mindenki megfeledkezik a külvilágról, és mivel nem kell tartani a szankcióktól, az emberek mindenféle irracionális cselekedetekre ragadtatják magukat, az esetleges félelmeiket és a régi életük emlékeit pedig gondosan elfojtják.
A sziget által kiváltott kollektív őrület senkit nem kerül el, talán a legkevésbé Richardot. Richard ugyan remek képességekkel rendelkezik és sok szigetlakónál hamarabb és élesebben látja, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik, mégsem tudja kivonni magát a Part furcsa hatása alól, és ahogy múlik az idő, egyre felelőtlenebbül és embertelenebbül cselekszik.
Richard egyébként roppant érdekes alak, és az is igen érdekes, ahogy mások látják őt. Richard nagyon okosnak és bizonyos mértékig kívülállónak érzi magát a szigeten: ő csak kalandot akar, nem akarja egy életre elkötelezni magát még az éden mellett sem, és bár a többiek hamar befogadják, ő a legtöbb emberrel szemben megtartja a három lépés távolságot. A távolságtartásából is adódik, hogy képes a sziget közösségét kívülről szemlélni, képes felmérni a hatalmi viszonyokat és azt, hogy hol vannak a gyenge pontok.
Ugyanakkor ő az, aki talán a leginkább a részévé válik mindannak, amit a sziget jelent, mivel a regény elején öngyilkosságot elkövető és a térképet Richardra hagyó férfi, Daffy, a Part három alapító tagjának az egyike mintegy őt jelöli ki utódjául azzal, hogy rábízza a térképet. Daffy aztán a továbbiakban gyakran felbukkan Richard álmaiban (idővel pedig már akkor is, amikor ébren van), a többi szigetlakó pedig kezd Richardra mint Daffy másolatára tekinteni, mert Richard mind a külseje, mind pedig a szigeten betöltött szerepe alapján egyre jobban hasonlít Daffyra.
Ám ha az izgalmas-klausztrofób szigethangulat, a sodró történet és az érdekes szereplők véletlenül nem tennék eléggé élvezetessé a könyvet, akkor a Partban lévő irodalmi párhuzamokon, sőt akár a könyv „mondandóján” is elmerenghetünk, de ez utóbbiba nem fogok belemenni, mert nem akarok szájbarágós lenni, ha már egyszer Garland sem az.
Az irodalmi utalások közül is csak néhányat említenék: eléggé nyilvánvaló például a könyv kapcsolata a Legyek urával, de vannak a könyvben finomabb apróságok is. A történet egy pontján például, amikor már nagyon közel van az apokaliptikus végkifejlet, a dzsungelből előbukkanó Daffy azt ismételgeti: „the horror, the horror”. Erről pedig eszünkbe juthat Joseph Conrad A sötétség mélyén c. műve, amelyben a haldokló Kurtz ugyanezeket a szavakat mondja, mielőtt meghal. Nem hiszem, hogy ez az egyezés véletlen lenne. (És remélem, hogy a fordítónak is feltűnt, de ennek most nem fogok utánanézni, mert a Part meg a Sötétség mélyén is angolul van meg nekem.)
A poszt elején írtam, hogy a mostani olvasás közben megpróbáltam kitalálni, hogy miért is bírom annyira ezt a könyvet. Na, körülbelül mindazért, amit eddig leírtam, meg azért is, ahogy mindez meg van valósítva. A Part nagyon könnyednek látszó és könnyen olvasható regény: a fejezetek általában csak négy-ötoldalasak, nincsenek a könyvben hosszú leírások és lélekboncolgató kitérők, csak jönnek az események egymás után, és feszültség is akad bőven. Tipikus nyári olvasmány, mondhatni. De közben (nem is olyan mélyen) ott van benne az a sok nyugtalanító elem, amelyek közül néhányat már említettem: a tömegpszichózis és az elszigeteltség ábrázolása; az, ahogy a Part és a jellemek kettőssége (széthasadása) megjelenik; vagy a hátizsákos turisták állandó vívódása azon két vágy között, hogy érintetlen helyeket birtokolhassanak, és hogy megmutassák másoknak, hogy milyen kincsre bukkantak, ami aztán ahhoz vezet, hogy egyetlen érintetlen hely sem marad sokáig érintetlen.
Én pedig nagyon szeretem, amikor egy könyv ilyen, és megadja a választás lehetőségét: szórakozhatok is rajta és vehetem nagyon komolyan is. Felváltva vagy akár egyszerre.
