Agatha Christie: Tíz kicsi néger - And Then There Were None
Valamikor tizenévesen volt egy korszakom, amikor elég sok Agatha Christie-t olvastam. Nem haladtam módszeresen, nem törekedtem teljességre, és összesen talán az írónő műveinek harmadát olvastam el, de arra emlékszem, hogy ha éppen nem volt ötletem, hogy mit olvassak, akkor szinte automatikusan hoztam ki Christie valamelyik könyvét a könyvtárból. Így került a kezembe a Tíz kicsi néger is, amit most körülbelül negyedjére olvastam újra, és hiába tudom fejből az összes fordulatot, elég elolvasnom az első oldalon lévő mondókát, amely alapján a gyilkos megtervezi a gyilkosságokat, és rögtön a hideg futkározik a hátamon. (Bár nem szándékozom név szerint elárulni, hogy ki a gyilkos, a biztonság kedvéért szólok, hogy a tettes személye esetleg kikövetkeztethető a poszt tartalmából.)
A történetről fölösleges sokat beszélni, elég annyi, hogy a regény kezdetén tíz ember érkezik a kies angol partvidéktől nem messze fekvő, ám rossz időben megközelíthetetlen Néger-szigetre (nem tudom, az újabb magyar kiadásokban még mindig a Néger-sziget név szerepel-e, vagy most már ezt is megváltoztatták a politikailag korrektebb Katona-szigetre, nekem angolul van meg a könyv). Az egyik vendég még az első este meghal, másnap reggelre pedig a házvezetőnő is halott, úgyhogy hamarosan eluralkodik a vendégeken a pánikhangulat, mert kezd nagyon úgy tűnni, hogy gyilkos garázdálkodik a Néger-szigeten. Az hamar kiderül, hogy senki sincs a szigeten a vendégeken kívül, a kérdés tehát már csak az, hogy a még életben lévő nyolc ember közül ki a gyilkos, és hogy sikerül-e leleplezni, mielőtt mindenkit eltesz láb alól.
Első alkalommal olvasni a Tíz kicsi négert megdöbbentő, roppant elbizonytalanító és kényelmetlen élmény volt számomra, s ez azóta sincs nagyon másként. Annyira baljós hangulatú és klausztrofób ez a regény, hogy egyáltalán nem számít, hogy a végén megtudom az igazságot (vagy hogy már eleve tudom az igazságot, mint az újraolvasásaim során), mert a könyv addigra már úgyis hatott rám. A Tíz kicsi négert befejezni nem olyan, mint bármely más krimi végére érni: nincs meg az a kellemes érzés bennem, hogy na, volt egy érdekes (vagy akár kevésbé érdekes) bűnügy vagy rejtély, amit az okos nyomozó ügyesen megoldott, miközben én jól szórakoztam. Ehelyett majdhogynem olyan érzésem van, mintha valami sok száz oldalas lélektani drámát olvastam volna végig, ami még napokig foglalkoztat majd, s amit később sem tudok teljesen elfelejteni.
Azt hiszem, a Tíz kicsi négerben valami olyasmit sikerült Christie-nek megvalósítania, ami egy krimiben egyáltalán nem szokványos, s ami a saját művei közül is kiemeli ezt a regényt. Ezt számomra már az is jelzi, hogy a Tíz kicsi néger talán az egyetlen krimi (nemcsak Christie-től, hanem egyáltalán), amit többször is újraolvastam életemben, tehát nyilvánvalóan több ez a könyv, mint egy unalmas szombat délután kellemes eltöltését lehetővé tevő, egyszer olvasós, érdekes történet.
S hogy miben több a Tíz kicsi néger egy egyszerű kriminél? Egyrészt szerintem abban, hogy az átlagosnál sokkal filozofikusabban, elemzőbben foglalkozik a bűn fogalmával. Nem is a konkrét gyilkosságok a lényegesek ebben a könyvben, hanem a gyilkos filozófiája, ami őt az emberölésre, az „igazságosztásra” sarkallja. Nem tudom, nem túlzás-e ez az összehasonlítás, de a Tíz kicsi négerben megbújó filozófia gyakran egészen emlékeztet a Bűn és bűnhődésre, csak persze a hosszú, mélyenszántó elemzések hiányoznak a könyvből – vagyis nem is hiányoznak teljesen, hanem alig kidolgozott formában el vannak rejtve az epilógusban.
A másik dolog pedig, ami számomra különlegessé teszi ezt a könyvet, az az atmoszférája. Lusta vagyok konkrét részleteket kiemelni, ahol ezek a dolgok pontosan tetten érhetők, de az a mód, ahogy Christie a szereplőkben növekvő feszültséget, a gyorsan elviselhetetlenné fokozódó bezártságérzetet, illetve a gyanakvás, a bizalmatlanság, a rettegés és az ellenségesség légkörét ábrázolja, az egészen hátborzongató.
És még valami, ami első olvasásra talán nem feltűnő, de nekem most nagyon is szembeszökő volt: a Tíz kicsi néger nem csekély mértékben ironikus regény. Például különösen szórakoztató figyelni, hogy a tettes hányszor és hányféleképpen mondja el, hogy a gyilkosságok elkövetője csakis valami közveszélyes, mániákus őrült lehet – és persze senki sem sejti, hogy végig magáról beszél. Jó ez a kis irónia a könyvben. A Tíz kicsi néger még ezzel együtt is épp eléggé hátborzongató regény, nem is tudom, milyen lenne enélkül.
