Stephen King: A ragyogás - The Shining
Tél volt és nagy hó, amikor először olvastam ezt a regényt, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy első olvasásra igen nagy hatással volt rám a Ragyogás. A könyv nagy része ugyanis télen és nagy hóban játszódik, és ifjonti empátiámmal olyannyira beleéltem magam a történetbe, hogy szinte féltem kinézni az ablakon, hátha azt látom, hogy életre kel a sövény. Bár a „borzongató” elég elcsépelt szó, King néhány könyvére tényleg illik ez a jelző, s a Ragyogás pont ilyen könyv. Most olvastam harmadszor a könyvet, s a borzongás még most is megvolt, viszont a korábbi lelkesedésem egy része már elpárolgott – lehet, hogy kezdek kinőni Kingből.
Biztos mindenki tudja, miről szól a regény, de azért röviden elmondom én is: a (gyógyult) alkoholista, állástalan tanár és író, Jack Torrance ragyogó munkalehetőséget kap: ő lesz a magasan a hegyek között álló Panoráma hotel téli gondnoka, s reméli, hogy a nyugalmas hónapok alatt lesz esélye összeszedni magát, befejezni a régóta készülő színdarabját, majd tavasszal talán új életet kezdeni. Jack magával viszi a feleségét, Wendyt és a fiát, a gondolatolvasó és jövőbelátó képességgel rendelkező Dannyt is a Panorámába, ám a békésen induló telet egyre gyakrabban zavarják meg a régi, rossz hírű hotel vélt vagy valós kísértetei, és a család nyugalma és Jack ép elméje szép lassan semmivé lesz.
Bár ez elég sablonos kísértethistóriának tűnik, Kingnek sikerült többet kihoznia belőle (bár nem annyit, mint azt ő gondolta). A könyv legfőbb erőssége a rettentően baljós, klausztrofób környezet és hangulat megteremtése. A szereplők kezdettől fogva tudják, hogy a hó telente gyakran négy-öt hónapra is elzárja a Panorámát a külvilágtól, és van némi rossz előérzetük a hotellal kapcsolatban, mégis vállalják a bezártságot, arra hivatkozva, hogy ez Jack utolsó lehetősége, hogy talpra álljon az állása elvesztése után. Azt hiszik, ők okos és felkészült emberek, akik hónapokig kibírják a külvilág nélkül, és nem mennek majd egymás idegeire, de az olvasó persze okosabb náluk, és előre tudja, hogy ez nem így lesz. Ez pedig rémes és egyre fokozódó feszültséggel tölti meg a könyvet: egyrészt alig várjuk, hogy jöjjön már a hó, ragadjon már végre a hotelban a Torrance család, s az elkerülhetetlen súrlódások után törjenek már ki végre az indulatok; másrészt viszont azt kívánjuk, hogy meneküljenek a hotelból, amíg még lehet, és térjenek vissza a normális világba.
A visszatérésre persze egy bizonyos pont után már nincsen esély. A tél beköszöntével a szereplők nemcsak a hotelba záródnak be, hanem a saját tudatuk (és tudatalattijuk) egyre elviselhetetlenebb társaságába is, és kénytelenek egyedül szembenézni az agyukban folyton felbukkanó emlékekkel, álmokkal, látomásokkal és tervekkel, amelyek hatására lassan mindannyian kizökkennek a normalitásból.
A sok horrorisztikus, kísérteties, de persze néha kissé banális elem (fenyegetően viselkedő, mozgó sövényállatok; kísértet a fürdőszobában; magától járó, ósdi lift és a többi) is ijesztő tud lenni, de számomra a legijesztőbb az a regényben, hogy nem lehet megfogni azt a pillanatot, amikor a normális elme hirtelen bomlottá válik. Nincs hirtelen pillanat, nincs egyetlen esemény, amely elindítja a változást. A változás fokozatosan következik be, és még az sem tudható biztosan, hogy mikortól visszafordíthatatlan a folyamat. Ez különösen reménytelenné teszi a történetet, hiszen lehet, hogy pl. Wendy azt hiszi, még megmenthetné valahogy a családját, miközben ez már akkor sem lenne lehetséges, ha véletlenül sikerülne is kijutnia a hotelból.
Nem nehéz észrevenni, hogy a Panoráma amellett, hogy kísértetház, a freudi elmemodell tipikus irodalmi leképezése is: a földszint és a család lakrésze a józan én megtestesítője; Jack leépülése a hotel pincéjében, az ösztönén megfelelőjében, az eltitkolt dolgok világában kezdődik; a regény végi drámai összecsapás Jack és Danny között pedig a hotel legfelső szintjén, a felettes én birodalmában játszódik. Nem vagyok pszichológus, úgyhogy nem megyek bele jobban a freudi szimbolika elemzésébe, ezt egyébként a szerző sem tette, viszont a kísértetház- és a populárfreudi vonal ügyes vegyítésével sikerült különlegessé tennie a regényt.
A rendkívül hatásos atmoszférateremtés mellett King karakteralkotó képességét is érdemes megemlíteni, ami nemcsak a főszereplőkre terjed ki. King képes egyetlen mondattal érzékeltetni a teljesen jelentéktelen szereplők életét és lényét is, s ez nekem nagyon tetszik. Van például egy részlet a könyvben, amikor az egyik alak épp repülőn utazik, a gép hóviharba kerül, és sok utas rosszul lesz. King megemlít egy férfit, aki a zacskó helyett véletlenül az újságjába hányt. Egy utaskísérő odalép hozzá segíteni, és azzal nyugtatja, hogy meg tudja érteni a férfit, ő is hasonlóképpen érez a Reader's Digesttel kapcsolatban. Ez az egy mondat nekem pont elég ahhoz, hogy tisztán magam előtt lássam az utaskísérő alakját, és el tudjam képzelni, milyen élete lehet. S bár egy soha többet fel sem bukkanó szereplőről van szó, mégis olyan érzésem van, hogy az ő életében is benne van egy regény lehetősége, s ezt King is tudja.
Ennek talán némiképp ellentmond az, hogy épp a jellemábrázoláshoz kötődik számomra a regény fő gyengesége is, ami miatt most már nem értékelem olyan nagyra a könyvet, s amire utaltam korábban, amikor azt írtam, hogy King nem hozott ki annyit a könyvből, mint ahogy ő azt elképzelte.
King elkövette azt a hibát, hogy 2001-ben írt egy előszót az 1977-es regényhez. Az előszóban többek között arról mesél, hogy miféle fordulópontot jelentett a karrierjében a Ragyogás, s hogy e regény írása közben szembesült azzal, hogy két út áll előtte: folytathatja a megbízható, ügyes horrorsztorik írását, vagy megpróbálhat kicsit mélyebbre menni, és a szokásos kétdimenziós gonosz karakter helyett olyat alkotni, akinek van múltja, jó és rossz jellemvonásai és nagyon is emberi gyengeségei. King úgy gondolja, Jack alakjában sikerült ilyen szereplőt alkotnia, s Jack háromdimenziós karakterének kulcsát abban véli megtalálni, hogy bár a férfi apja annak idején brutális és kiszámíthatatlan módon viselkedett a kicsi Jackkel, a fiú mégis nagyon sokáig szerette az apját, és a félelme ellenére is istenítette őt.
King szerint ez az ellentmondásos viszony az alapja Jack felnőttkori viselkedésének és a már nem teljesen ép elmével elkövetett cselekedeteinek – s ez a viszony szerinte rögtön nagyon méllyé és emberivé teszi Jack alakját, ugyanakkor félelmetesebbé teszi a gonoszságát.
Szerintem meg nem. Jack tényleg félelmetes és tényleg emberi, de a King szerint olyan különleges apa-fiú viszony szerintem nem kölcsönöz semmiféle extra mélységet neki, s abban, ahogy az író megjeleníti ezt a viszont pl. Jack fel-felbukkanó emlékeiben, vagy ahogy újraalkotja azt Jack és Danny viszonyában, az King minden ellenkező állítása ellenére elég sablonos, egyértelmű, minden finomságot nélkülöző. A párhuzamok túl direktek; a múlt eseményei, amelyek a jelenben is előkerülve szimbolikus jelentőséggel telnek meg (mint pl. a darázsfészek motívuma), épp annyira populárfreudi adalékok, mint a Panoráma hotel mint az én leképezése.
S ezzel nekem semmi bajom nincs, a Ragyogás szerintem jó könyv, a fentebb már említett okok miatt, de Kingnek fölösleges (és önámítás is) úgy tennie, mintha képes lenne lemenni dosztojevszkiji mélységekbe. Jól tud mesélni. Képes a frászt hozni rám. Érdekes karaktereket tud írni. De a túlzott pszichologizálás nem megy és nem is áll jól neki.
(Ha nem olvastam volna az előszót, könnyen lehet, hogy az utolsó pár bekezdés meg sem született volna, és teljesen pozitívan értékeltem volna a regényt. De King a magyarázkodásával ügyesen felhívta a figyelmem a regény hiányosságaira és úgy általában az írói képességeire, s így már egy kicsivel kevésbé tartom nagyra a Ragyogást.)
