Martin Amis: Pénz - Money
Teljesen véletlenül bukkantam erre a regényre a könyvtárban úgy tizenhat évesen, és azóta is nagyjából kétévente újraolvasom. Eddig még mindig nagyon élveztem, többnyire most is, bár most először az is feltűnt, hogy korántsem hibátlan könyv ez, s helyenként egy egészen kicsit unalmasnak és fárasztónak is találtam.
A regény a botrányos reklámfilmjeiről ismert John Self történetét mondja el egyes szám első személyben. John befutott ember, akinek életét a pénz, a pia és a pornó tölti ki. A férfi karrierjének újabb szintjére lép, amikor megkapja a lehetőséget, hogy a legnagyobb amerikai filmsztárok szereplésével nagyfilmet készítsen egy saját életén alapuló történetből, s a film előre sejthető sikere által biztosítsa magának a még több pénzt, piát és pornót. A cselekmény a film készítésének útját követi nyomon, de végső soron nem más, mint John több száz oldalas elmélkedése (na miről?) a pénzről, a piáról meg a pornóról. Ahogy ebből sejthető, a Pénzben a történet nem túl lényeges. Sokkal fontosabb az elbeszélés hangja, a főhős egyoldalú gondolkodásának megjelenítése, valamint a 20. századi valóság ábrázolása.
Első ránézésre John Self egy rettentően ellenszenves antihős: sekélyes, mohó és otromba ösztönlény, tetézve némi agresszióval és nőgyűlölettel. Ám igen hamar kiderül, hogy John tulajdonképpen egy szánalmas, eltúlzott börleszkfigura, akinek fogalma sincs semmiről, s aki menthetetlenül elveszett a 20. század mocskában. (A regény túlzásaira talán a legjobb példa John italozási szokásainak leírása: a férfi annyit iszik, hogy ha ez realista regény lenne, akkor már a történet elején bele kellene halnia, ám ő szétesve ugyan, de nagyon is él, és hajszolja az élvezeteket, amelyeket igazából nem is élvez.)
Nyilvánvaló, hogy a regény jó adag társadalomkritikát tartalmaz, és az író John Self személyében mindenből a legrosszabbat jeleníti meg, ám mindez igen ironikus, mivel maga John az elbeszélő, s egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy ő olyan rossz lenne: tudja ugyan, hogy szeméten él és szemétnek is érzi magát, viszont úgy gondolja, hogy mindenki más is így él, s ez a világ normális menete.
Hogy valami jellemfejlődés is legyen a történetben, John természetesen megkapja az esélyt az értelmesebb, visszafogottabb, normálisabb életre: régi New York-i barátnője, Martina egy ideig a férfi szellemi vezetőjeként funkcionál, s az ő kedvéért John visszafogja az alkoholfogyasztását, mellőzi a pornószalonok látogatását és még néhány könyvet is elolvas.
Nagyon érdekes megfigyelni, hogy hogyan hatnak Johnra a korábban ismeretlen kultúrtermékek. Például Martina javaslatára elolvassa Orwelltől az 1984-et, és olvasás közben feltűnik neki, hogy az ő hotelszobájának száma is 101, akárcsak annak a szobának a száma a regényben, ahol a legrosszabb dolgok történnek. John a felismerés hatására elgondolkodik azon, hogy ha nemcsak nőket és italt, hanem kultúrát is fogyasztana, akkor a világ dolgai talán szép lassan megtelnének rejtett jelentéssel és jelentőséggel, s akkor nem vakon, ösztönösen kellene keresztülbotorkálnia az életén.
Azonban ahogy a legutóbbi posztomban is említettem, a 20. század nem a hősök kora, úgyhogy nem meglepő, hogy John Self önjobbító kísérlete sem jár sikerrel, sőt, mélyebben végzi, mint ahogyan kezdte, részben a saját alapvető javíthatatlansága miatt, részben pedig azért, mert kiderül, hogy John (igazi komikus figurához illő módon) egy gigantikus átverés áldozata lett.
S itt említem meg a regény gyengeségeit: bár mint mondtam, nem a történet a lényeg, az mégis bosszantó némileg, hogy az egész cselekmény egyetlen poénra van kihegyezve, s bár a pénz (meg a többi) valóban mindenütt jelenlevő, mindent átható téma, amiről a végtelenségig lehet beszélni, azért a több száz oldalas elmélkedésben akad néhány önismétlés és felesleges magyarázkodás is. Ez utóbbi azért kár, mert a regény egyértelműen ironikusan olvasandó, az irónia egyik legfontosabb jellemzője pedig szerintem az, hogy az olvasónak magától kell felismernie, s ha egy ironikus mondat után az író külön felhívja a figyelmet rá, hogy vigyázz, ez irónia volt, akkor az némileg csökkenti az élvezetet.
Ezeket leszámítva viszont a Pénz igen vicces, okos és élvezetes regény a 20. század értékeiről és az értékeinek a hiányáról. Biztosan újraolvasom még, ha nem két, akkor három év múlva.
Vargarockzsolt korábbi írása itt olvasható a könyvről.
