Kaththea A. Rowland: Placebo - Sebzetten és összetörve
Több, mint tíz éve töretlen lelkesedéssel hallgatom a Placebót, többnyire van nálam legalább egy albumnyi zene tőlük, és eddig egyedül az ő kedvükért tettem meg azt, hogy felráztam magam a kényelmes, otthonülős életformámból, és 2006-ban elmentem a Szigetes koncertjükre. Ezt a könyvet is meglehetősen nagy érdeklődéssel és elfogultsággal olvastam tehát, és talán ennek is köszönhető, hogy tetszett a könyv, mert ha igazán kritikusan akartam volna nézni, akkor biztosan sok gyengeséget találtam volna benne.
„Egykor meglehetősen rendes ember voltam, de a rock and roll szétmarta ezt az énemet” - jelentette ki Brian Molko nevetve, pajkos fénnyel elragadó, óceánkék szemében, miközben kifújta a puhán szétterülő füstfelhőt.
Ez a könyv első mondata, s ezt olvasva elnevettem magam, pajkos fény villant smaragdzöld szememben, és rögtön egyértelművé vált számomra, hogy a szerző egy rajongó leányzó, aki menthetetlenül belezúgott az énekesbe, Brian Molkóba (ami persze nem csoda), innentől kezdve tehát nem vártam túl sok tárgyilagosságot a könyvtől, s nem is kaptam. Kaththea Rowland valamiféle hányatott sorsú hősként kezeli Molkót, különös élvezettel dagonyázik pl. az énekes nehéz kamaszkorának és a középiskolában elszenvedett megaláztatásainak leírásában, és egyáltalán: úgy ír, mintha Brian Molko kitalált személy lenne.
Brian Molko óceánkék szemei, némi zenei aláfestéssel
Igaz ugyan, hogy sokszor megmosolyogtam Kaththea naiv, iskoláslányos írásmódját, de némi gondolkodás után arra jutottam, hogy teljesen ésszerű dolog megírni egy ilyesféle, érzelmes és regényes életrajzot, mert egy Brian Molko-féle idol szerintem tényleg kitalált alak, s hiába gyűjtjük össze az élete tényeit, attól még nem lesz valóságosabb és megfoghatóbb, de nem is kell, hogy az legyen. A távolság és a meseszerű lét hozzátartozik az idolok életéhez, akkor pedig miért is ne lehetne úgy írni róluk, mintha regényhősök lennének?
A drámai leírások mellett azért persze megtudjuk a legfontosabb tényeket is a Placebo (de főleg Brian Molko) életéből, megspékelve néhány (talán igaz, talán nem) történettel, amelyek a zenekar egyes turnéin estek meg. Mivel az eredeti könyv 2003-as, a történet a Sleeping with Ghosts albummal véget ér, de szerencsére a Horváth Balázs és Kornél által írt harmadik és negyedik rész tartalmazza azt, ami Kaththea Rowland művéből hiányzik.
Egy régi Placebo-dal, illetve további kék szemek
Rowland regényes írása után (amely egyébként a kötetnek mindössze a felét teszi ki) ugyanis következik egy sokkal tárgyilagosabb, lazább és viccesebb összefoglaló a zenekar történetéről s az egyes albumokról, valamint a Placebo magyarországi fellépéseiről, a 2009-es Szigetes koncerttel bezárólag. Való igaz, hogy a harmadik és negyedik rész sok olyan információt tartalmaz, amely már a „fő” könyvből is kiderül, de ez nem zavart, inkább élvezetesnek találtam, hogy ugyanazt az eseményt több szemszögből és többféle stílusban is olvashatom. (Úgy látszik, még egy efféle könyv esetében sem tudok szakítani a hagyományos olvasási módszereimmel és preferenciáimmal, és itt is azt az elvet követem, hogy minél több narrátor van egy könyvben, annál jobb.)
Ezelőtt nem olvastam még könyvet egyetlen zenekarról vagy zenészről sem, ezért nem ismerem a műfaji szokásokat és szabályokat. Azt azért sejtem, hogy egy „igazi” életrajz vagy zenekartörténet valószínűleg nem pont így fest. De engem ez csöppet sem zavar, mert Kaththea könyve a magyar fejezetekkel kiegészítve elmondott pont annyit, amennyi nekem elég a Placebóról, és még szórakoztatott is.
A könyvet köszönöm a Silenos Kiadónak és balagesh-nak.
(Annak pedig külön örülök, hogy véletlenül pont a kedvenc zenekaromról szóló írás lett a 100. poszt a blogon.)
