Kurt Vonnegut: Macskabölcső - Cat's Cradle
Nagyon szeretek könyveket újraolvasni, és Vonnegut is azok közé az írók közé tartozik, akiknek szinte minden regényét előveszem időről időre, némelyiket gyakrabban (pl. a Bajnokok reggelijét), némelyiket ritkábban. A Macskabölcső a ritkábban újraolvasott Vonnegut-könyvek közé tartozik nálam, aminek oka talán a témaválasztásban rejlik: általában jobban szeretem a szerző azon könyveit, amelyek kevésbé apokaliptikusak, s amelyek inkább az egyes alakok sorsáról, mint a világ pusztulásáról szólnak. Bár úgy emlékszem valamelyik önéletrajzi könyvéből, hogy Vonnegut maga a legjobb könyvei között tartja számon a Macskabölcsőt, nekem ez a regény sosem tartozott a kedvenceim közé, de gondoltam, ideje újraolvasni, hogy kiderüljön, változott-e a véleményem.
A Macskabölcső látszólag véletlenszerűen egymás mellé sodort szereplőkről szól: az atombomba atyjának, Dr. Felix Hoenikkernek az életéről dokumentumkönyvet tervező narrátorról; a híres doktor három, különböző mértékben furcsa gyerekéről; illetve a tökéletesen terméketlen és értéktelen sziget, San Lorenzo fontos személyiségeiről. Mint a könyvből kiderül, ezek a karakterek mégsem teljesen véletlenül kerülnek össze San Lorenzo szigetén, hanem azért, mert mindannyian ugyanannak a karasznak a tagjai: azaz egy olyan közösségnek, amely valami eleve elrendeltetett cél érdekében munkálkodik közösen akár évezredeken keresztül, gyakran anélkül, hogy tudatában lenne a végső célnak. A Macskabölcsőben szereplő karasz végső célja pedig nem más, mint hogy a narrátort feljuttassa San Lorenzo legmagasabb pontjára, a McCabe-hegyre, de hogy mi történik azelőtt, hogy a karasz elérné ezt a célt, abba inkább nem megyek bele.
Egyébként maga a történet szokás szerint nem túl jelentős, a lényeg a stílusban, az apró, különleges részletekben és a mögöttes filozófiában (ez esetben vallásban) rejlik. Ami a stílust illeti: több, mint tíz éve próbálom meghatározni magamban, hogy mi teszi Vonnegut stílusát olyan egyedivé, de még mindig nem jutottam el addig, hogy igazán körül tudjam ezt írni. Az ő írásmódja könnyed, játékos és könnyen olvasható, mégsem felszínes; egyszerre nagyon személyes, őszinte és kissé távolságtartó; világszemlélete pedig néha cinikus, néha abszurd, néha pedig humanista. Ennek megfelelően igen érdekes, hogy Vonnegut egyszerre tud rengeteg iróniával és cinizmussal írni az emberi butaságról, kapzsiságról, önzésről, s arról, hogy mindez hogyan vezet a világ pusztulásához, közben mégis olyan érzésem van, hogy megérti és szánja az összes szerencsétlen antihőst, aki csak felbukkan a könyveiben.
Vonnegut kapcsán természetesen mindig szóba kerül az ő híres humora, hiszen a könyvei borítóján is ott áll az idézet, miszerint övé a legfeketébb fekete humor. Furcsa módon én nem találom olyan nagyon humorosnak a műveit, és semmi esetre sem a humor (legyen az fekete, abszurd, játékos vagy akármilyen) az első, ami eszembe jut, ha Vonnegutra gondolok. Őt olvasva szinte sosem nevetek, legfeljebb nagy ritkán elmosolyodom néhány igazán morbid mondatán vagy a helyenként felbukkanó sötét irónián, szóval kicsit furcsa számomra, hogy általában mindig a humort emlegetik mint Vonnegut egyik legfontosabb jellemzőjét.
A humornál sokkal érdekesebb számomra az, hogy Vonnegut egy teljesen egyedi világot ír le, s gyakran még ezen a különleges világon belül is elhelyez egy másik világot, egy másik történetet. A Macskabölcső esetében ez a belső történet a Bokononizmus, San Lorenzo vallásának története, amelyet a regény során bőségesen elszórt részletekből ismerhetünk meg: olvashatunk bokononista verseket, alapelveket, tanításokat és fogalmakat, és a könyv végére olyan érzésem volt, mintha Bokonon könyve a Macskabölcsőn kívül is létezne. (Más Vonnegut-könyvek esetében pl. a Kilgore Trout-művekkel kapcsolatban szoktam így érezni.)
S igazából ez a gazdag belső utalásrendszer az, amit a legjobban szeretek Vonnegutban, s emiatt olvasom szívesen újra meg újra a könyveit. Így annak ellenére, hogy a Macskabölcső most sem vált a kedvenc Vonnegut-regényemmé, biztosan sokszor fogom még olvasni, mert a Bokononizmus megjelenítése olyan érdekes ízt ad a könyvnek, amely feledteti velem azt, hogy a történet az én ízlésemnek túl kaotikus, a karakterek pedig számomra jobbára érdektelenek.
