Ian McEwan: In Between the Sheets
Nemrég megnéztem a Szoba kilátással csodás, bájos és elbűvölő filmváltozatát, s bár Forsternek és McEwannak igazán nem sok köze van egymáshoz, mégis a film miatt vettem elő ezt a kötetet. A Szoba kilátással egy része ugyanis Firenzében játszódik, s erről egy nem túl bonyolult, ám eléggé illogikus asszociáció eredményeként eszembe jutott McEwan Idegenben című regénye, ami ugyan (azon kívül, hogy abban is szerepel egy szerelmespár) semmiben sem hasonlít a Szoba kilátással c. műre, viszont szintén Olaszországban (egy Velencére kísértetiesen hasonlító, ámde meg nem nevezett városban) játszódik. Azt a könyvet most nem akartam újraolvasni, viszont nagy kedvem lett McEwanhoz, úgyhogy elolvastam ezt a könyvet, amely az író hét korai novelláját tartalmazza.
Hetek óta azon gondolkodom, melyik regényben szerepel az a jelenet, amelyben két szereplő arról beszélget, hogy a könyveket fel lehet osztani éjszakai és nappali művekre. A választ még nem sikerült kiderítenem, és már nem emlékszem az éjszakai és nappali könyvek pontos meghatározására sem, de végül is ez mindegy, mert az az első novella első lapjától kezdve teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy az In Between the Sheets minden tekintetben éjszakai könyv.
McEwan bonyolult, sötét érzelmekkel, különös szenvedélyekkel és zavaros emberi kapcsolatokkal foglalkozik – csupa olyasmiről ír, amiről az ember legfeljebb éjfél körül, félálomban, az ágyában fekve gondolkodik, mert nappali fényben még magának sem akarja bevallani, hogy efféle gondolatok járhatnak a fejében. Az egyik novella szereplője például azon gondolkodik, hogy vajon ő fog-e előbb meghalni, vagy a nő, aki mellette fekszik; egy másik történetben a naiv apuka azon mereng, hogy mit jelenthetnek azok a hangok, amelyek a tizenéves lánya szobájából szűrődnek ki, és amelyek némileg emlékeztetik őt arra a hangra, amelyet régebben a felesége adott ki orgazmus közben; aztán van olyan történet is, amelynek korábban hidegfejű főszereplője egyszer csak átengedi magát a fetisiszta jellegű vonzalmainak, s furcsa szenvedélye hamarosan megszállottságba csap át, majd válogatott tévképzetek kerítik őt hatalmukba.
McEwan írásmódja és stílusa tökéletesen alkalmas a történetek bizarr, ijesztő hangulatának és „mondanivalójának” érzékeltetésére. Nem annyira arról van szó, hogy a szerző különleges, ritkán használt hangulatfestő szavakkal él, inkább arról, hogy elhelyez bizonyos (akár teljesen hétköznapi) szavakat, szimbólumokat és metaforákat az egyes novellák különböző pontjain, vagy éppen különböző novellákban. Valami olyasmi történik ebben a könyvben, mint Angela Carter A kínkamra c. novelláskötetében: a történetek mintha egymásra rakódnának, a visszatérő szavak és motívumok pedig folyvást erősítik egymás hatását, s a kötet végére érve úgy éreztem magam, mintha hipnotizáltak volna.
S mindezt annak ellenére, hogy a hétből két novella (a Reflections of a Kept Ape és a To and Fro) nem is tetszett igazán, mert ezeket vagy túlságosan erőltetettnek (Reflections), vagy túlságosan művészi-érthetetlennek (To and Fro) találtam. Persze nem is én lennék, ha nem tudnám ezekben a történetekben is a legváltozatosabb szimbolikus jelentéseket felfedezni, és aztán természetesen a puszta szövegből kiindulva bebizonyítani, hogy ezek a jelentések tényleg ott vannak, s nemcsak az én belemagyarázásom eredményeképpen jöttek létre. Meg tudnám ezt tenni, de nem akarom, mert a másik öt novella alapján nyilvánvaló számomra, hogy McEwan úgy is roppant hatásos és hátborzongató tud lenni, ha nem erőltet semmit és nem művészkedik.
McEwan egyébként szerintem nagyon kevéssé didaktikus szerző, és a szövegei nincsenek teletömve mindenféle okos mondanivalóval. Én viszont roppant didaktikus blogíró vagyok, ezért nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy megpróbáljam egyetlen mondatban összefoglalni, hogy miről is szólnak ezek a novellák (éppúgy, mint az összes többi könyv, amit eddig a szerzőtől olvastam): McEwan ebben a kötetben is arról ír, hogy mennyire végzetszerű minden, ami egy ember életében történik, s mennyire törékeny minden érzelem és kapcsolat, ami két embert összeköthet.
Az ilyesmiről persze milliónyi (tök ugyanolyan) történetet lehet mesélni, de egy olyan fantáziával megáldott író, mint McEwan szerencsére képes arra, hogy minden alkalommal úgy meséljen ezekről a dolgokról, mintha ő lenne a világon az első, aki megpróbálja feltérképezni, hogy mi rejlik az emberek szívében és agyában.
