Kitaláltátok volna, hogy én egy (leszokóban lévő) krónikusan kedves ember vagyok?

Meglehet, nem, mert vannak mindenféle stratégiáim, hogy hogyan ne látszódjak annak (az életben kevéssé működnek; a neten lehet, hogy valamivel jobban), de az igazság az, hogy krónikusan kedves vagyok, ami sokkal kellemetlenebb, mint amilyennek hangzik.

Mert persze, kedves vagyok, rendületlenül, de hát a franc se akar mindig csak megérteni (ha mindig csak megértek, hol maradok én, stb.) és alkalmazkodni és igent mondani és tapintatosan elsimítani az ellentéteket és nem szólni és nem kérdezni olyankor, amikor úgy érzem, hogy az ember, akihez szólnék, épp nem megfelelő kedvében van és inkább csak várni türelmesen és arra gondolni, hogy jaj, szegény tesóm, kollégám, jóbarátom most épp rém elfoglalt, és majd inkább máskor hozakodok elő az akármivel, amit szeretnék és aztán meg kurvára dühös vagyok, mert sosincs máskor, mindig elfoglaltság meg minden van, másrészt viszont honnan tudhatná például szegény jóbarátom, hogy én inkább másnap találkoznék, vagy máshol, vagy valami, ha egyszer nem szólok, hogy nekem amúgy az jobb lenne, mert olyan rohadt kedves és alkalmazkodó vagyok, hogy nem akarok problémát okozni azzal, hogy elmondom, mit akarok.

Szóval ilyen ez a krónikus kedvesség. Vagy ilyen is. (Nekem.) Belülről nem olyan kedves. És sokszor ámulva figyelem a nem krónikusan kedves embereket, micsoda magától értetődő módon fejeznek ki olyan dolgokat, hogy pl. mi a jó nekik és mit akarnak. Pl. olyan hallatlanul önző dolgokat tudnak mondani, hogy: bocs, ma fáradt vagyok, találkozzunk inkább holnap.
Hát ez lenyűgöző! Én is akarok ilyet!

Szóval hogyan és miért lesz valaki krónikusan kedves? Természetesen az elcseszett gyerekkori kötődései miatt. Ami miatt később szorongó módon kötődik, ami kevéssé egészséges.

A szerzőpáros ad némi háttérinfót a felnőttkori kötődés fajtáiról, meg arról, hogy azok hogyan alakulnak ki annak következtében, hogy milyen volt a kötődés kiskorunkban az első számú gondviselőnkkel, aki valószínűleg többnyire az anyánk volt.

Úgyhogy naná, kb. minden pszicho-gondunkról az anyánk tehet – ami persze freudi klisé, csak mellesleg eléggé igaz is. (Elég kevés másik kapcsolat van az életben, ami olyan rohadt intenzív és hosszan tartó hatást eredményezne, mint az anyánkkal töltött zsenge éveink.) De nincs minden veszve, és lehet, hogy elcseszettek vagyunk, de hátha lehet ezen változtatni, és mondjuk megtanulni kevésbé elcseszettnek, sokkal kevésbé szuperkedvesnek és sokkal nagyobb seggfejnek lenni.

A szorongó kötődés okozta általános nyomor rövid áttekintése után a szerzők – igazi célorientált amerikai módra – rögtön bele is vágnak az izgiségbe, vagyis ismertetik a Hét Csudás Gyakorlatot, amelyek segítségével a krónikusan kedvesek megtanulhatnak nagyobb seggfejek lenni. Olyan módszerek vannak pl., mint a Kiábrándulási Gyakorlat, amikor romantikus partnerünket megpróbáljuk többé nem istennőnek vagy hercegnek látni, hanem csak simán embernek – minden érintettnek jobb az, azt hiszem; a Sivatagi Gyakorlat, amikor meghatározott időre lemondunk valamiről, amiről úgy sejtjük, talán nem tesz olyan nagyon jót nekünk (cigi, pornó, akármi) és amivel csak a nyomorunkat igyekszünk tompítani; a Tudatossági Gyakorlat, amikor megtanulunk figyelni az érzelmeinkre, gondolatainkra, stb., és esetleg kezdeni azzal valamit, amikor megértjük, hogy pl. miért van az, hogy valamire mindig ugyanúgy reagálunk és hogy valamin mindig kiakadunk; vagy a Harcos Gyakorlata, amelynek során megtanuljuk tudatos és jóra vezető módon használni az érzelmeinket (vagy mondjuk megtanuljuk megvédeni a véleményünket, vagy kiállni a dolgok mellett, amelyek fontosak számunkra, akkor is, ha ez konfliktushoz vezet).

Elméletben én annyira jól tudok önsegíteni, hogy az efféle pszicho/önsegítő könyvek általában semmi újat nem mondanak nekem. Ez sem mondott, de ez nem kritika. Sőt, örülök most, hogy nem mondott sok újat – jó volt a felismerés, hogy az elmúlt pár hónapban pont ilyesféle csudamódszereket kezdtem el használni félig-meddig magamtól (nem mindegyiket; némelyiket), és már érzem is, ahogy egyre nagyobb seggfej leszek. Remek!

De tényleg semmi ördögtől való nincs itt – csupa olyasmi ez, ami, gondolom, a nem szorongóan kötődő embereknek magától megy (hogy mondjuk időt hagyni saját magunknak; nem azonosítani az intimitást a privát lét teljes feladásával; nem rettegni a konfliktustól; nem rettegni attól, hogy elhagynak, utálnak, kihagynak, nem kedvelnek [akár privát, akár másmilyen kapcsolatokban, mindegy], saját magunkat tenni felelőssé a saját jól-létünkért; nem folyton csak reagálni arra, hogy épp milyen a helyzet atmoszférája; stb.), a szorongósoknak viszont nem annyira magától, vagy sehogy. De – úgy tűnik – tényleg tanulható a dolog.

Emellett értékelem, hogy bár a könyv nagyon amerikai a stílusában meg a hozzáállásában, mégsem érzem úgy, hogy elrugaszkodik a valóságtól. Nagyon bírom, hogy néha, amikor már azt hinném, hogy elrugaszkodik tőle, pl. amikor a szerzők a romantikus partnerkapcsolatok átalakításáról és a felek egymás-segítéséről írnak, és arról áradoznak, hogy hogyan gazdagodhat és fejlődhet egy kapcsolat mindörökre, akkor utána igen pragmatikusan hozzáteszik, hogy amúgy megesik, és teljesen normális, hogy egy kapcsolat mégsem tart örökké, akármit is csinálnak a felek.

És azt is bírom, hogy a szerzők nem tűnnek agymosás-pártinak és nem mondanak olyan hülyeségeket, hogy minden szép és csodálatos, csak a hozzáálláson múlik, hanem a nagyon javítás- és javíthatóság-központú szemlélet ellenére is utalnak olyasmikre, hogy amúgy a saját privát elcseszettségeink meg a kicsi vagy nagy traumáink mindig fájni fognak.

És végül azt is bírom, hogy a szerzők igen gyakran mondják, hogy hasznos lehet esetleg elmenni pszichoterápiára, ha ilyen kínjaink vannak, mert hiába, hogy Forradalmi Gyakorlatokat írnak le, azért tudják ők – és be is vallják –, hogy az efféle dolgokat többnyire nem egy könyvből oldja meg senki.