Guy Deutscher: Through the Language Glass
Guy Deutscher könyve igen szórakoztató és érdekes (szerintem) infotainment, és nem annyira hardcore-tudományos mű arról, hogy hogyan befolyásolja a nyelv (az anyanyelv) a gondolkodásunkat.Deutscher három területre koncentrál, s egy halom példán és kísérleten keresztül mutatja be, hogy hogyan hat(hat) a nyelvünk arra, hogy mit (és hogyan) érzékelünk a világból. Ez a három terület a következő: a színérzékelés; a nyelvtani nemek (meg egy kicsit az, hogy egy adott nyelven mit muszáj kifejezni, akár tetszik, akár nem); és a tér- és irányérzékelés.
A könyv első része egyébként, hm, egy kicsit unalmas. Az első rész ugyanis arról szól, hogy milyen felfedezések és elméletek születtek az elmúlt 150 évben azzal kapcsolatban, hogy hogyan érzékeljük és hogyan nevezzük meg/fejezzük ki a színeket. Ez egy jó kis irodalom-nyelvészet-antropológia-akármi-történeti visszatekintés, és persze, izgalmas ez is a maga módján, de én be voltam sózva és alig vártam, hogy ahhoz a jó szaftos részhez érjünk, ahol majd kiderül, hogy mit is csinál a nyelvünk az agyunkkal. A második rész szól erről. Nem megyek bele mindhárom, előbb említett témába részletesen – csak a (nekem) legérdekesebbe. Szóval, a legizgalmasabb szerintem a nyelvtani nemek meg egyéb, kötelezően kifejezendő dolgok kérdése. Ahogy a szerző mondja, a nyelvek nem abban térnek el egymástól, hogy mit engednek kifejezni, szerinte (meg szerintem is – márpedig híres nyelvészeti szaktekintély vagyok, az tuti) minden nyelven ki lehet fejezni mindent. A különbség inkább az, hogy mit muszáj kifejezni egy nyelven. Olyan-e az adott nyelv, hogy muszáj-e magán az igén jelezni, hogy milyen időben történt a cselekvés, vagy hogy muszáj-e, nyelvtanilag elkerülhetetlen-e elárulnom azt, hogy férfivel vagy nővel találkoztam, ha azt mondom: tegnap a szomszédommal vacsoráztam.
Deutscher szerint az efféle nyelvtani muszájok valamiképpen befolyásolják azt, hogy hogyan érzékeljük a dolgokat, hogy mire figyelünk, és mire asszociálunk. Mert pl. vannak olyan nyelvek, ahol kötelező morfológiailag jelezni, hogy az információ, amit közlünk, milyen forrásból és milyen régről származik (saját szemünkkel láttuk-e vagy csak valaki mondta; tegnap láttuk-e vagy jó régen), és szerinte az efféle kötelezően kifejezendő dolgok hat(hat)nak arra, hogy mire figyelünk és mit jegyzünk meg – hiszen az ezen a nyelven beszélőknek pl. muszáj megjegyezniük az információ frissességét és forrását, máskülönben nem tudnak beszélni róla.
Egy-két helyen szóba kerül a magyar nyelv is, és egészen személyesen megerősíthetem Deutscher egyik megfigyelését/példáját – angolul és csehül is komoly gondjaim vannak a személyes névmásokkal, és sokszor teljesen tudatosan végig kell gondolnom, hogy valakivel kapcsolatban azt mondom, her vagy jí vagy his vagy jeho vagy její, vagy akármi, mert nekem magyarul teljesen mindegy, hogy az illető fiú-e vagy lány. Az ilyesmi természetesen nem gátol a percepcióban, viszont szerintem igen érdekes dolog, és időnként úgy érzem, hogy az angol és a cseh sem elég privát nyelv nekem – mert magyarul megtarthatom magamnak az efféle, nemekkel kapcsolatos információkat, és a magánéletembe való furcsa betörésként fogom fel, hogy angolul és csehül ezt mindig meg kell mondanom. (Jó, persze nem annyira drámai ez – de jelen van.)
Összességében elég érdekes ez a könyv, de nem világmegváltoztató és nem jut drámai következtetésekre a nyelvvel, a gondolkodással, és a megértéssel kapcsolatban. Ami szerintem oké. Nekem tetszik a gondolat (tapasztalat), hogy azért annyira nem befolyásol minket az anyanyelvünk, hogy eleve esélyünk se legyen más nyelven kifejezni, mit gondolunk, és esélyünk se legyen más nyelvű embereket megérteni.
