Úgy rémlik, olvastam már ezt a gyűjteményt valamikor gyerekkoromban, de persze nem emlékeztem az egyes írásokra, mint ahogy arra sem, hogy Mark Twainnek ilyen éles szeme, ilyen fejlett kritikai érzéke és ilyen gazdag humora van. Nem ártott tehát az újraolvasás, főleg mivel úgy érzem, hogy felnőttként jobban lehet értékelni Twain humorának különböző fajtáit és árnyalatait. (Mellesleg nekem csak most tűnt fel – hiszen eddig alig olvastam valamit Mark Twaintől –, hogy Kurt Vonnegut valószínűleg jó sokat tanulhatott tőle, és nemcsak a humorról.)

Ebből a vidám történeteket, kifordított tanmeséket, az amerikai folklórban olyannyira jellegzetes, eltúlzott-hihetetlen meséket (tall tale – nem tudom, mi ennek a pontos magyar megfelelője) és gyilkos humorral megírt közéleti korképeket tartalmazó gyűjteményből úgy tűnik, Mark Twainnek az élet minden területével kapcsolatban volt valamilyen éles meglátása, vagy odavágó tapasztalata, s a véleményét és tapasztalatait hol (ön)ironikus, hol kíméletlenül szatirikus, hol csak kicsit csipkelődő humorral írta le. Ráadásul úgy, hogy nem ismételte önmagát.

Számos történetet olvashatunk például a hivatalok nem éppen hatékony működési módjáról és a korabeli közélet visszásságairól, de még a hasonló tárgyú írások hangneme és humora is különböző. „A nagy marhahússzerződés hiteles története” című írás például mesébe illő alaphelyzetre épül, s igen szórakoztató módon illusztrálja, hogy az átlagembernek esélye sincs elérni, amit akar, ha valamiért szembekerül egy hivatallal. A kafkai alaphelyzet és a morbid részletek ellenére a történet nem túl keserű. A szintén hivatali-politikai témájú „Választási hadjárat” viszont – amelyből kiderül, mire számíthat az, aki kellő felkészültség nélkül kíván politikai pályára lépni – jóval sötétebb és kiábrándítóbb képet fest a világról, a történet humora pedig cinikusabb és gyilkosabb.

De Mark Twain nemcsak a közélettel foglalkozott, hanem „könnyebb”, hétköznapibb témákhoz is szívesen nyúlt – a könyvből azt is megtudhatjuk például, hogy mire kell figyelni, ha az ember villámhárítót szereltet a háztetőre; hogy hogyan kell megsokszorozni egy kevéssé izgalmas mezőgazdasági lap olvasótáborát; vagy hogy melyik az a két német szó, amelynek használatával bármelyik német nyelvterületen vígan elboldogulhatunk. A nem közéletű tárgyú írásoknak a humora is szelídebb és elnézőbb – bár az mindig nyilvánvaló, hogy bőven volna mit kritizálni.

Mindezek mellett helyet kaptak a kötetben a könnyed, minden keserűséget és kritikai élt nélkülöző, börleszkjelenetekben bővelkedő írások – ilyen a címadó történet, amelyből kiderül, hogyan tanult meg az elbeszélő biciklizni; vagy az „Egyszer voltam idegenvezető”, amelyben a szétszórt, helyismerettel nem rendelkező narrátor arra vállalkozik, hogy egyik városból a másikba kalauzol egy turistáskodó társaságot.

Nem szeretnék kitérni a gyűjtemény minden egyes darabjára – érdemes inkább elolvasni a könyvet, és úgy megismerni őket, már csak azért is, mert Mark Twain igen sokoldalú író, úgyhogy valószínűleg mindenki talál ebben a könyvben olyan történetet, ami megfelel a humor- és kritikai érzékének.