Hajnóczy Péter: A véradó
Eredetileg csak egyetlen Hajnóczy-novellára, az Ösztönző elem címűre voltam kíváncsi, s ezt el is olvastam rögtön, amint a kezembe került a könyv. A novella még két és fél oldalas sincs, tehát néhány perc alatt elolvasható, az a néhány perc viszont bőven elég volt ahhoz, hogy elkezdjem borzasztóan rosszul érezni magam és hogy a hányinger kerülgessen. (Nem is annyira a naturalisztikus részletek miatt, olyanokat már olvastam korábban is sokat, sok helyen, hanem a kilátástalanság és a külső-belső mocskosság érzése miatt, ami az egész történetből árad.) Aztán az Ösztönző elem után elolvastam a kötet többi novelláját is, és a rosszullét többször is rám tört.
Szóval Hajnóczy sok novellájának fizikai hatása van, legalábbis rám. És egyes részleteiben (falusi kocsmák; kórházak; kávézók, ahonnan az ellenséges tekintetű pincérlányok kinézik az embert stb.) annyira ismerős, amiről és ahogyan Hajnóczy ír, hogy számomra őt olvasni aztán minden, csak nem valamiféle intellektuális időtöltés és főleg nem szórakozás – ahhoz túlságosan valóságos az egész.
Egyébként Hajnóczy ezen válogatás alapján egyáltalán nem egy tipikus korszak-írónak tűnik nekem. Persze a novellákban elég hangsúlyosan jelen van az a korszak, amikor Hajnóczy élt és írt, mégis úgy érzem, ő nem arra koncentrált, hogy a korról adjon képet, hanem az emberről, aki épp abban a korban élt. Gondolom, szőrszálhasogató vagyok, de e kettő között szerintem nagy különbség van, és gyanítom, az emberközpontúság az oka annak, hogy tudok valahogy viszonyulni Hajnóczyhoz és nem riaszt vissza maga a kor, amiben az írásai játszódnak.
Elég sok mániám van, amiről órákig tudok beszélni. Az egyik ilyen mániám az „uncanny” az irodalomban. A szó magyarul valami olyasmit jelent, hogy „rejtélyes” meg „hátborzongató”, de ezek a szavak szerintem kevéssé adják vissza az irodalmi uncanny lényegét, ezért angolul használom a szót, nagyjából a következő jelentéssel (amit nem én találtam ki, hanem tényleg ezt is jelenti): az uncanny olyasvalami, ami egyfajta idegenségérzetet és megmagyarázhatatlan szorongást kelt az emberben. Uncanny az, amikor pl. egy ismerős helyzet hirtelen teljesen idegennek tűnik vagy feltűnik benne egy olyan elem, amit addig nem vettünk észre, és ez az új elem rettegéssel tölti el az embert. Az uncanny általam ismert egyik legnagyobb külföldi mestere Paul Auster, akinek New York trilógia című regénye roppant gazdag ilyesféle elemekben. Hajnóczy Péter pedig az uncanny érzetére leggyakrabban építő magyar író, akivel eddig találkoztam.
Hajnóczy novelláinak szereplői igen gyakran kerülnek uncanny helyzetekbe: valaki mondjuk csak azt szeretné megtudni, hogy mennyi az idő, de hirtelen elbizonytalanodik, valami szégyen és szorongás lesz úrrá rajta, és hirtelen már nem az lesz a lényeg, hogy megtudja, mennyi az idő, hanem az, hogy kitől kérdezze ezt meg (a Hány óra? c. novellában); vagy valaki csak egy kávét meg egy csomag cigit szeretne venni, de nincs aprópénze és kénytelen mindenféle kitérőket tenni és fölösleges dolgokat vásárolni valahol másutt, hogy felváltsa a pénzét és visszamehessen kávézni – de közben amiatt szorong, hogy biztosan felismerik majd a presszóban (ahonnan korábban elzavarták, mondván, hogy nem tudnak neki visszaadni) és valamiért nevetségesnek tűnik majd, ha visszamegy ugyanoda (a Rorate c. novellában).
Aztán Hajnóczy gyakran használt módszere, hogy csupa ismétlődő motívumokból és mondatokból épít fel akár egy egész novellát (ilyen pl. A szertartás), szintén remekül alkalmas arra, hogy az uncanny érzését keltse az olvasóban: egy mindennapi cselekedet mániákusan ismételt leírása óriási feszültséget képes kelteni és kb. az ötödik ismétlés után az adott cselekedet már egyáltalán nem hétköznapinak tűnik, hanem roppant bizarrnak, idegenszerűnek, betegesnek, sőt rettenetesnek. (És Hajnóczy nem áll meg öt ismétlésnél.)
Még folytathatnám, de nem akarom. Hajnóczy egészen zseniális. És rettentően nyomasztó. Én meg, azt hiszem, tartok egy kis szünetet, aztán néhány hónap múlva olvasok még tőle.
