Iain M. Banks: Anyag - Matter
Banks könyveibe sosem tudok könnyen belerázódni (általában komoly gondjaim vannak a furcsa nevek megjegyzésével, és nem szeretem, ha egy regény első 100 oldalán még azt sem tudom eldönteni, hogy mondjuk humanoidnak képzeljem-e el a főszereplőket vagy sem), de miután végre sikerül, mindig nagyon élvezem a könyveit. Eddig ugyan eggyel sem találkoztam, ami olyan jó lett volna, mint a kedvenc Banks-regényem, a Játékmester, de mindegy, beérem azzal is, hogy minden könyvből megtudhatok pár apró információt a Kultúráról.
Arra nyilván nem is számítottam, hogy az Anyag eléri a Játékmester színvonalát, de mivel szerencsére ez a könyv is (részben) a Kultúrában játszódik, gondoltam, biztos nem fogok unatkozni, és ezt a könyvet is szeretni fogom. Nem így történt. Az Anyag az első Banks-olvasmányom, ami az idő legnagyobb részében felváltva untatott és idegesített, és csak nagyon ritkán nyújtott élvezetet.
Nehezen tudom eldönteni, mi lehet ennek az oka. Az Anyag pont olyan Banks-sci-fi, mint a többi (a Játékmestert természetesen teljesen külön kezelem, mert az az én szememben minden, csak nem egy átlagos science fiction-regény): a mindenféle nehéz helyzetekről és morális dilemmákról szóló történet sok szálon fut és sokfelé ágazik; a sokféle emberi értéket és hibát megtestesítő szereplők a galaktikus hierarchia különböző fokain álló társadalmakból kerülnek ki, és az események során bőszen ütköztetik egymással a legkülönfélébb kulturális örökségeket és szemléletmódokat; ezenkívül van a könyvben pár akaratos drón és űrhajó meg kiismerhetetlen Kultúra-beli Elme; s a végén az egészből levonható egy csomó nagy tanulság arra vonatkozóan, hogy minden relatív, a civilizációk jönnek-mennek, s bár mindenki csak egy porszem, azért néha az egyén élete is számíthat valamit.
Az Anyag tehát nem mond semmi újat: a szokásos banksi témákról szól, a szokásos banksi módon előadva. De ez nekem most mégsem tetszett. Bárhogy próbáltam, nem tudtam őszintém érdeklődni a sarlok, a morthanveldek, a gomolytestűek meg a mindenféle egyéb lények és népek iránt. És nem tudtam nem a hajamat tépni a regény vége felé, a nyilvánvaló tanulságokat olvasva. És nem tudom eldönteni, hogy mindez azért van, mert Banks is kezd elkurvulni és már csak önmagát ismétli (nem sorban olvastam a könyveit, és még nem is olvastam mindet, úgyhogy nem látom magam előtt Banks írói fejlődésének ívét), vagy csak azért, mert most épp hiányzott belőlem valami ahhoz, hogy kellőképpen élvezni tudjak egy ezerfelé ágazó, bonyolult cselszövésekről és galaktikus összeesküvésekről szóló (de szerencsére – szokás szerint – most is nagyon emberi és sokszor egészen megható), kissé túlságosan is tanulságos történetet.
S hogy miről szól a történet? Többek között egy viszonylag primitív társadalomról, amelynek tagjai főként háborúskodással múlatják az időt. A regény kezdetén az uralkodó meghal, s a hatalmat a király addigi jobbkeze ragadja magához, aki hozzálát ahhoz, hogy szép lassan megszabaduljon a királyi család megmaradt tagjaitól és megszilárdítsa a saját helyzetét. Aztán persze kiderül, hogy a kicsinyes udvari intrikák közvetett módon az egész bolygó, sőt talán az egész galaxis jövőjére kihatással vannak – s így az elsőre jelentéktelen paránynak tűnő emberek és az ő tetteik szerepe is felértékelődik.
Mondom, tipikus Banks. (És a tipikus Banks nem rossz.) És mégis untam. Nem tudom, miért. (Mindenesetre a következő Banksem a Játékmester lesz, sokadszorra, mert az eddig még mindig jó volt.)
A könyvet az Agave adta ki. A kreatív és nagyon élvezetes fordítás pedig Gálla Nóra munkája.
