Margaret Atwood: The Edible Woman
Mivel mániákus újraolvasó vagyok, előbb-utóbb el kellett jönnie a pillanatnak, amikor olyasmit olvasok, amiről már írtam korábban. Viszont minden egyes újraolvasás más (bár sokszor azt kívánom, bárcsak ugyanolyan lenne, mint a korábbiak), ezért úgy döntöttem, hogy ha valamit újraolvasok, akkor írok is róla újra.
Tavaly már írtam egy rettenetesen hosszú posztot az Edible Womanről (1., 2.), abból nagyjából kiderül, hogy miről szól a regény meg hogy miért szeretem annyira. Újraolvastam a tavalyi posztomat, és amit ott leírtam, azt még mindig nagyjából ugyanúgy gondolom, úgyhogy most főleg olyan témákról írok, amelyekről abban a posztban csak kevés szó esett, vagy amelyek a korábbi olvasások során teljesen elkerülték a figyelmemet.
Az egyik ilyen dolog a helyettesítés és a pótlás fogalma, ami számtalan helyen megjelenik a regényben. Először nem figyeltem erre tudatosan, de egy idő után feltűnt, milyen sokszor szerepel a „substitute” szó a regényben, és onnantól kezdve már direkt figyeltem, hogy pontosan milyen kontextusokban hangzik el ez a szó. Meglepő látni, hogy ebben a könyvben mindenki helyettesít mindent valami mással, és mindenki valami vagy valaki mással pótolja a valódi dolgokat, amelyek hiányoznak az életéből: Ainsley felszedi Duncan lakótársát, hogy pótapát biztosítson a nemsokára megszülető gyerekének; Marian egy nő alakú tortát süt Peternek, amellyel önmagát helyettesíti; Duncan pótszülőknek tekinti a lakótársait, és azt is többször kimondja, hogy számára Marian is csak pótszer (bár az nem világos, hogy mit pótol); és közben persze Marian is pótszerként használja Duncant, mert vele olyan dolgokat élhet át, amilyeneket Peterrel nem. (Hiszen melyik nő ne szeretne jobban kihalt mosodák előtt ölelkezni és havas padokon ücsörögni egy teljesen nemtörődöm, egoista, zavaros lelkivilágú, ugyanakkor roppant izgalmas pasival, mint menő partikon mosolyogni bájosan a menő vőlegénye mellett? Na ugye.)
A helyettesítés/pótlás mellett a másik fogalom, ami gyakran felbukkan a könyvben (persze ez is csak valahol a könyv felénél kezdett feltűnni nekem, de onnantól figyeltem), az a megbirkózás/helytállás (coping). Ez a szó a legtöbbször Mariannal kapcsolatban hangzik el. A lány híres arról, hogy mindenhez roppant gyakorlatiasan áll hozzá és soha nem veszti el a fejét: ha a munkahelyén épp pánikhangulat van, ő akkor is nyugodt marad; ha elmegy egy buliba Peterrel, egész este ügyesen játssza a mosolygó szobadísz szerepét; meg úgy egyáltalán, minden helyzetben jól feltalálja magát.
Mariant mindenki nagyon kompetensnek tartja, és ő is így szeret magára gondolni, ezért aztán annál meglepőbb, amikor egyszer csak már nem képes minden helyzettel megbirkózni és elkezd irracionális dolgokat művelni (pl. egy baráti iszogatás alkalmával hirtelen bebújik az ágy alá, mert ott legalább csönd van és hűvös).
Szerintem roppant érdekes az, ahogy Marian megbirkózik azzal a váratlan felismeréssel, hogy immár nem képes minden helyzettel megbirkózni. Nem esik pánikba, és az egyetlen ember, akit beavat a bajaiba, az Duncan – akitől éppenséggel semmiféle segítséget nem várhat, de még megértést se nagyon, és ezt pontosan tudja is róla.
Viszont valamilyen nehezen megmagyarázható módon Marian mégis megerősödik a Duncannel való kapcsolata során, és ez a kapcsolat segít neki abban, hogy végül ismét kompetens nővé váljon, aki képes önállóan dönteni és cselekedni. Ennek az lehet az oka, hogy Duncan annyira nem törődik vele, hogy mellette nem kell alakoskodnia és megfelelnie a nőies nő képének – következésképpen van ideje arra, hogy rájöjjön, miféle viselkedésmódokat érez leginkább magáénak.
Duncan mellett Marian olyasféle felfedezéseket tesz, mint pl. az, hogy őt egyáltalán nem zavarja, ha valaki csak úgy le akar feküdni vele, vagy ha valaki teljes lelki nyugalommal képes figyelmen kívül hagyni az ő becses érzéseit. Nem hiszem, hogy ennek az az oka, hogy Mariannak nincs (női) önbecsülése, s ezért képes nyugodtan tűrni Duncan nemtörődömségét és sértő megnyilvánulásait. Szerintem inkább arról van szó, hogy a nőiség, a női érzékenység tanult dolog (avagy Simone de Beauvoir klasszikus mondata szerint: „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”), s Marian Duncan mellett levetkőzi ezeket a tanult dolgokat, a kötelező női érzékenységet félretéve, ösztönösen reagál mindenre, és így a belénevelt nőiségtől megszabadulva végül újra felépítheti önmagát.
Ez így biztos nagyon komolynak tűnik, ezért hozzáteszem, hogy Atwoodnak amúgy humora is van, méghozzá remek, és nagyon jó komikus szereplőket tud alkotni. A legviccesebb karakter szerintem Marian lakótársa, Ainsley, aki valahol félúton van a „hagyományos” és a modern nő között, és mintha maga sem tudná eldönteni, hogy melyik szerepet szeretné magára ölteni: az egyik pillanatban még behálóz egy férfit, hogy gyereket csináltasson magának, akit egyedül akar fölnevelni, a következő pillanatban viszont pánikba esik, mert valami népszerű pszichológiakönyvben azt olvasta, hogy az erős apakép nélkül felnövő gyerek minden valószínűség szerint homoszexuális lesz, ezért aztán gyorsan apát keres, aki mellett hagyományos családot alapíthat.
Ainsley egyszerre vad férfifaló, aki minden hímneműt azonnal megbabonáz, és tipikus védtelen nő, akinek szüksége van arra, hogy egy férfi gondoskodjon róla. Marian szerint egyébként Ainsley-t nem kell félteni, és ez így is van: a lány ugyanis mindig rá tud venni másokat arra, hogy gondoskodjanak róla. Úgyhogy ironikus módon a regény látszólag legszabadabb, legvagányabb női karaktere egyben a hagyományos értelemben legnőiesebb is, és szerintem a védtelen nő szerepe az, ami igazán közel áll hozzá. (Ezt bizonyítja pl. az a roppant vicces jelenet, amikor Marian épp a nőt formázó tortája maradékát eszegeti, mire a váratlanul betoppanó Ainsley mélységes rettenettel és felháborodással a hangjában felkiált: „Marian, de hiszen te elutasítod a nőiségedet!”)
Remélem, az eddigiekkel sikerült érzékeltetnem, hogy az Edible Woman egy borzasztóan okos és egyben vicces könyv. Én most olvastam harmadszor, és eddig nem úgy tűnik, hogy közel járok ahhoz, hogy kimerítsem a regényt. Az a jó ebben a könyvben, hogy minden alkalommal ugyanúgy szeretem olvasni (és két nappal a befejezése után legszívesebben kezdeném elölről) és mindig ugyanúgy rajongok érte, viszont mindig más oldala tűnik éppen fontosabbnak, és mindig meglátok benne valami olyat, ami korábban fel sem tűnt. Úgyhogy azt nem kétlem, hogy fogom még olvasni, és ha lesz még akkor blog, akkor írni is biztos fogok még róla.
