Edith Wharton: A vigasság háza - The House of Mirth
Edith Whartonhoz eddig annyi közöm volt, hogy olvastam tőle kétszer az Ártatlanság korát, és már épp azon voltam, hogy elolvasom harmadszor is, amikor az a meglepő gondolatom támadt, hogy talán elolvashatnám valamelyik másik könyvét is, nemcsak mindig ugyanazt. Ez nem is volt rossz ötlet, mert mint kiderült, a Vigasság háza is jó könyv.
A 19. század végén, a New York-i elit világában játszódó történet hősnője Lily Bart, a jó társaság legtündöklőbb szépségű hölgye, akinek ugyan nincs sok pénze, de jó családból származik, ezért mindenhol szívesen látják, úgyhogy kényelmesen meg tud élni úgy, hogy mindig más barátjánál vendégeskedik. Lilynek persze a jövőjére is gondolnia kell, hiszen a történet kezdetekor már 29 éves, és félő, hogy a társaság előbb-utóbb megunja őt, ezért egyre komolyabban tervezgeti, hogy feleségül megy az első alkalmasnak látszó gazdag férfihez. Ez nem tűnik éppen nehéz feladatnak, Lily ugyanis a társaságbeli viselkedés és a manipuláció mestere, és egy szempillantás alatt meg tudja állapítani, hogy milyen módon lehet egy adott férfit az ujja köré csavarni. A mindig mindent tökéletesen fölmérő és előre eltervező, elképesztő önuralommal és figyelemre méltó színészi képességekkel rendelkező Lily számításaiba azonban hiba csúszik, és abban a társadalomban, amelyben a lány él, elég egyetlenegyszer hibázni ahhoz, hogy valakinek az éveken át gondosan ápolgatott hírneve oda legyen – a hírnév pedig köztudottan minden.
Edith Wharton ebben a regényben is remekül teremti meg az előkelő New York fullasztó légkörét, ami csak még fojtogatóbb attól, hogy az elit élete látszólag roppant szabad és szabados. A válás például a legfelső körökben is teljesen elfogadottnak számít (már csak az idősebb generációk tagjai ütköznek meg rajta), a még házasságban élő párok tagjai folyamatosan laza afférokba bonyolódnak, szinte senki nem ütközik meg azon, ha egy nő dohányzik, és arra sem húzza fel senki a szemöldökét, ha egy nő egyedül ül fel a vonatra.
A látszat ellenére viszont ez a társadalom valójában gondosan kidolgozott, ám többnyire íratlan szabályok alapján működik, és elég egyetlen szabályt megszegni ahhoz, hogy az ember elinduljon a lejtőn és kikerüljön a jó társaságból, úgyhogy a társaságbeli emberek életét és cselekedeteit egyedül az határozza meg, hogy amit tenni akarnak, az vajon elfogadott dolog-e vagy nem.
Ami viszont Lily alakját illeti, számomra ő nem különösebben utálatos vagy ellenszenves. Lehet rá azt mondani, hogy ő egy felszínes, üresfejű, divatmániás, pénzhajhász, manipulatív, számító kis dög, én mégis együtt érzek vele, mert élnek benne megfoghatatlan, mély érzések is és vágyik egy értelmesebb életre, csak éppen nincs ereje ahhoz, hogy változtasson. Ahogy ő maga mondja valahol a regény vége felé: őt arra nevelték, hogy mindig a szépre és az elegánsra vágyjon, hogy ne érje be ennél kevesebbel, és nem szántak neki semmi más szerepet, mint azt, hogy díszítő funkciót töltsön be a társaságban. Lily ezt a szerepet kiválóan betölthette volna (bár közben valószínűleg úgy érezte volna, hogy nem teljes az élete), de szerintem nem véletlenül halogatta a férjhez menést addig, amíg már késő lett: a biztonságos luxusélet iránti mindent elsöprő vágyából fakadó pénzéhessége sosem volt elég ahhoz, hogy igent mondjon valamelyik kérőjének, mert igazából mindig egy értelmes, „valódi” házasságra vágyott, de ezt a vágyát még önmagának is csak a legnagyobb érzelmi felindulások közben ismerte be.
Edith Wharton egyébként számomra olyan, mint Theodore Dreiser és F. Scott Fitzgerald egyben. Olyan realisztikusan ír a bebetonozott társadalmi szokásokról, a pénztelen ember kiszolgáltatottságáról (másoknak, illetve a saját neveltetésének és vágyainak egyaránt) és a változtatás nehézségéről vagy épp lehetetlenségéről, mint Dreiser az Amerikai tragédiában (vagy mint Frank Norris a McTeague c. szuper regényében); ugyanakkor olyan szépen és érzékenyen ábrázolja a szereplői elfojtott érzelmeit, tétova változtatási kísérleteit és hamvukba holt reményeit, mint Fitzgerald Az éj szelíd trónján c. regényében.
Úgyhogy Edith Whartont olvasva egyszerre vagyok nagyon dühös és nagyon szomorú, és még azokat is sajnálom, akik azt a legkevésbé sem érdemlik meg.
