Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Ez a poszt, mint a régi kedvenceimről szóló posztok általában, szinte kizárólag a blog egóvonalát fogja erősíteni és a könyvről nem fog sok minden kiderülni. Viszont ha már újraolvastam a regényt, nem állom meg, hogy ne írjak róla (vagyis hogy ne írjak a könyv apropóján magamról).
Tizenéves koromban nem volt olyan nyár, hogy ne olvastam volna el a Monte Cristo grófját (néha persze télen is elolvastam, de a Monte Cristóra mégis mint alapvetően nyári könyvre emlékszem), de amikor egyetemre mentem és elköltöztem otthonról, lassanként sok minden megváltozott (például az ízlésem is), és ahogy teltek az évek, egyre kevésbé volt merszem újra belekezdeni ebbe a könyvbe.
Merthogy mit érdekelnek már engem a romantikus-csavaros-kalandos, történetcentrikus regények. Meg már úgysem lenne olyan jó, mert már nem vagyok tizenéves és nem tudok olyan önfeledten rajongani egy könyv szereplőiért. Meg egyébként is tudom kívülről. Meg amúgy is sznob lettem és kötözködős, és nem szeretem, ha egy könyvben kettőnél több csodálatos egybeesés van. Meg amúgy sem akarom egy kevésbé jól sikerült újraolvasással felülírni az emlékeimet, amelyeket erről a könyvről őrzök.
Szóval voltak kétségeim, és voltak érveim, hogy miért is nem kéne ezt nekem újraolvasnom jó néhány év Monte Cristo-mentesség után. Aztán nemrég volt egy igen nyűglődős hetem, aminek a végére már olvasni sem volt kedvem és úgy általánosságban utáltam az összes kötelező és önként vállalt feladatomat egyaránt, és akkor levettem a polcról a Monte Cristo első kötetét. (Gondolom, ezt hívják eszképizmusnak.) Szóval gondoltam, beleolvasok, de ha nem jó, akkor gyorsan félrerakom, nehogy szétromboljam a régi szép emlékeimet, de aztán nem raktam félre, hanem hajnalig olvastam – úgyhogy az összes fent említett kétségem és félelmem szertefoszlott.
Ennek a könyvnek nem írok a tartalmáról, mert a cselekmény annyira szövevényes, hogy képtelenség értelmesen és röviden összefoglalni (meg minek is – ha valaki olvasni kezdi, úgyis hamar meglát majd mindent, mert ezt a könyvet nem nagyon lehet letenni). Erről a könyvről nem írok semmiféle kritikus vagy értelmező jellegű megjegyzést sem. Lehetne persze, de nem akarok – mert most kiderült, hogy ez még mindig az egyik olyan könyv nekem, aminek az olvasása közben automatikusan felfüggesztek mindenféle kételkedést és a háttérbe szorítok minden kötözködő hajlamot, és nem érdekel, hogy a történet tele van hihetetlen egybeesésekkel, következetlenségekkel, a végletekig idealizált szereplőkkel és melodrámával. Látom ezt, ha éppen kívülről nézem a dolgokat, de nem akarom kívülről nézni őket.
Mert ez egy elképesztően megragadó történet, és ez a könyv annyira egy külön világ, és ebbe a világba annyira bele lehet feledkezni és veszni, hogy ha már benne vagyok, nem érdekel semmi más és nem akarok semmit sem elemezni. (Lehetne persze elemezni is, ezerféle szempontból, mert korántsem arról van szó, hogy ebben a könyvben nincs semmi a fantasztikusan sodró történeten kívül vagy a történet mögött, de a Monte Cristót olvasva az ezer szempont egyike sem érdekel tudatosan.)
Egyébként magam sem tudom, mitől olyan észveszejtően vonzó számomra a Monte Cristo világa még felnőttként is. De igazából lehet, hogy nem is akarom tudni. Épp elég azt tudnom, hogy ez a könyv még mindig működik, még mindig ugyanolyan, és ezentúl nem kell majd megint tíz évig nézegetnem azon gondolkodva, hogy merjem-e újraolvasni, hanem bármikor újraolvashatom. Mert van egy olyan gyanúm, hogy ha még most is jó volt, akkor már ezután is mindig jó lesz.
