Dimitri Verhulst: Madame Verona Comes Down the Hill
Miután tavasszal nem bírtam magammal és minden józan érv ellenére (hogy ti. ha egy remek írónak, akinek a nyelvét nem beszélem, eddig csak két könyve jelent meg magyarul, akkor nem kéne túl gyorsan elolvasni mindkettőt, hanem be kéne osztani őket, hogy későbbre is jusson a jóból) úgy egy hónapon belül elolvastam Verhulst mindkét magyarul elérhető könyvét, nem maradt más hátra, mint megnézni, hogy van-e tőle valami angolul. A keresés eredménye kissé csalódást keltő volt, mert a Problemszki Szálloda és az angolul most ősszel megjelenő Semmivégre mellett a Madame Verona Verhulst egyetlen könyve, ami angolul megvan, magyarul viszont nincs. Ezt az egyet mindenesetre gyorsan megrendeltem, de persze ezt sem tudtam sokáig tartogatni olvasatlanul.
A történet egy világtól elzárt kisközösség életéről és természetesen Madame Veronáról szól, aki még fiatal házasként költözött egy nehezen megközelíthető domb tetejére a férjével, Monsieur Potterrel. A pár boldogan élt a dombtetőn, ám a férj fiatalon meghalt, Madame Verona pedig ott maradt egyedül egy életre elegendő tűzifával, amit Monsieur Potter a halála előtt gondosan felhasogatott számára. Múlik az idő, és végül eljön az a téli nap, amikor Madame Verona az utolsó hasáb fát is a tűzre rakja. Az idős nő ezt a napot választja arra, hogy lemenjen a dombról – s közben jól tudja, hogy arra már nem lesz ereje, hogy hazatérjen. A történet keretét az az idő adja, amely során Madame Verona leér a dombról, de eközben a folyamatos visszapillantásokból és kitérőkből megismerjük mind az ő élettörténetét, mind pedig a hegyi falu lakóinak életét.
Verhulst másik két könyve után olvasni a Madame Veronát olyan érzés volt, mintha mesét olvasnék. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a Semmivégre meg a Problemszki Szálloda annyira durván valóságosak, hogy azok után egy nem egyértelműen önéletrajzi vagy dokumentumjellegű regény fikció volta sokkal hangsúlyosabb, mint hogyha egy mindig „kitalált fikciót” író szerző könyveit olvasnám egymás után.
A meseolvasás érzését emellett maga a történet és a történetmesélés módja is erősíti: ebben a könyvben egy nagyjából mindentudó, a szereplők legtitkosabb erotikus fantáziáit is ismerő narrátor mesél szép komótosan, nosztalgikus szeretettel, mindenfelé elkalandozva arról, hogy hogyan töltötte az életét Madame Verona, s hogy hogyan éltek az emberek a faluban. A történet természetesen szomorú, hiszen a férje halála után Madame Verona jórészt az emlékeinek élt, és a falu lakóinak élete sem volt a legvidámabb, mert nekik meg végig kellett nézniük, ahogy a régi életmódjuk lassan ellehetetlenül, és mivel a faluban jó ideig nem születtek lányok, a felnövekvő férfiak kénytelenek voltak vagy elvándorolni otthonról, vagy pedig a mindig önzetlen Lucy szolgálatait igénybe venni.
A falusiak a könyvben amúgy kissé faragatlanok, de ez mit sem számít, mert alapvetően jó emberek, megértőek, és képesek békén hagyni valakit, ha az illető éppen azt szeretné, hogy békén hagyják (pl. Madame Veronát is hagyják békében élni, miután a férje meghal, bár egy ideig reménykednek benne, hogy a hölgy visszatér a társaságba a dombtetőről, és nem lesz minden férfi Lucyra utalva), és még humoruk is van (pl. megválasztanak egy tehenet polgármesternek, aki a folyton úton lévő és hét másik közösségért is felelős polgármester helyett gondoskodik arról, hogy legyen valami izgalom a faluban).
A Madame Verona (akár meseként olvassuk, akár „rendes” regényként) sokkal szelídebb könyv, mint Verhulst másik két regénye. Itt is találkozunk ugyan néhány cinikus és kesernyés megjegyzéssel, de ez mégsem olyan brutálisan szívszorongató könyv, aminek az olvasása közben legszívesebben végig sírtam volna dühömben. Ez a könyv inkább lágyan szomorú, és a végére érve nem éreztem teljesen földbe döngölve magamat.
Nem tudom egyébként, a könyv gyengébb hatása mennyiben múlik a fordításon és mennyiben magán a történeten és a stíluson. A Madame Veronát egy mindenféle díjakkal jutalmazott, elismert fordító (David Colmer) fordította angolra, és nem anyanyelvi angolosként én nem is találok semmi kivetnivalót a munkájában, Verhulst magyar fordításai nekem valahogy mégis jobban tetszenek: mintha a szerző cinikus stílusát, különös humanizmusát, fekete humorát jobban vissza lehetne adni magyarul, mint angolul. De ez csak egy eléggé megalapozatlan érzés, amelyet akkor tudok majd racionális módon kielemezni, ha megjelenik a könyv magyarul is, vagy ha véletlenül megtanulok hollandul és összehasonlítom az eredeti szövegeket a különböző fordításokkal. (Ez utóbbira mondjuk elég kevés esély van.)
